Petőfi ezt a terjedelmes művét 1848. június-szeptemberében írta.
Nem véletlen a szilveszteri születése a főhősnek, hiszen Petőfi a világszabadságért harcolt maga is, sőt választott hitvese és a szabadság között, a kettőt nem tudta szétválasztani, holott tudjuk, hogy a társadalom legkisebb értelmes egysége a család, s egy forradalmár nem házasodhat családja büntetése nélkül.
Ilyen értelemben a mű groteszk módon mutatja be a szabadságért való küzdelmet.
Ahhoz, hogy érhető legyen a király és a nemesek elleni fordulása, abba az időbe kell helyezni magunkat, amiben ő akkor élt. „Ember nem hajolhat meg ember előtt” – írta.
Kérdem én is: Ember-e az, aki előtt hajlongani kell?
A világ szabadsága csak egyformán gondolkodó, egymást tisztelő emberek idején valósulhat meg. Amíg vannak rossz tulajdonságú esetleges felettesek, főnökök, akik uralkodnak másokon természetükkel, szabadságról valóban nem lehet beszélni.
Ezért groteszk módon ábrázolta Szilveszter sorsát, akinek az összes szenvedést meg kellett ismernie, minden börtönét a földnek – a nyomorban való lopást, a koldulást, a szolgálását egy nemes, de gonosz fiúnak, s a szerelmet, ami neki ugyanolyan elérhetetlen, mint a szabadsága. Beteg, de nemes léleknek született Szilveszter. Ő volt a valódi nemes,
mostani felfogásban a nagybetűs ember. Lelki betegségét talán szüleitől örökölte, de mint kiderül a műből, ezt olyan Isten adományának tekintette, aki szerette a szenvedést, s a halált. Ez az Isten nem egyenlő a papok istenével, ahogy tartja a szólás, ördögök a papok is, sőt a túlvilággal leveleznek, vagyis valóban halált jelentenek.
Jézus halála óta csak szertartást végeztek a papok az emlékére, s ők már rég kihaltak a földről, már Petőfi idejében nem éltek.
Ilyen Isten volt Szilveszter Istene is, de még talán Petőfié is, mert egyik versében arról ír, hogy feljön a föld alól, ha hitvese az özvegyi fátyolt leveszi magáról.
Ma forrófejű fanatikusnak neveznék enyhe szóval Szilvesztert. Lelki nemessége folytán felesleges szenvedéseken ment keresztül azért, hogy a magasabbrendűbb életet élőket kiismerje, s rajtuk keresztül lázadjon az akkori rendszer ellen.
Ha Szilveszter rendes családban születik meg, ugyanolyan iskolába járt volna, mint akit szolgált, s akkor is fenn állt volna a nem egyenjogúság, hiszen egyikük rossz, a másik, vagyis Szilveszter jónak született. Ezek a szülőktől örökölt genetikai adottságok általában, hacsak nem adott gyermekek valamiféle Istenségtől.
Szerelmét és gyermekét hagyta éhen halni, de nem szolgálta az uraságokat, ami dicsérendő volt tőle, de családjáról akkor is gondoskodnia kellett volna valamilyen jegyzői hivatalban, mint amilyet legelső alkalommal a nép kérésére el is fogadott. De Szilveszter tanította a népet, uszította őket a király és az akkori rendszer ellen, azt a népet, akinek mindennapi betevője jelenti az életet, s aki ezt a tanítást fel sem foghatta, azt a népet, amelyik általában cselédsorsra szánt, vagy földművességre.
Petőfi által leírt világszabadság, ahogyan elmesélte Szilveszter, nevetségessé vált. Uraság már régen nincsen elméletben, szolgálni nem kell másoknak, dicsérendő, ha nem hajol meg ember ember előtt, hiszen az ember nem is vár el ilyet egy másik embertől.
A Szilveszter Új embert adott a földnek, aki lélek – nemességgel bírt, ahogyan ezt másutt megfogalmazták: „A lélek közölhetetlen”, „mindenütt Golgota van, ahol valaki valami újat akar kimondani”. Csakhogy Szilveszter a halált jelképezte, a halált észlelte a börtönében, ahol szerelmével találkozott, az egyetlen lénnyel, aki megértette őt annyira, hogy éhen halt miatta, elhitte, férje nagy ügyet szolgál, nagy Isten szolgálatában áll.
A szabadság, szerelem kettőssége Petőfinél több helyütt fellelhető úgy, hogy e kettő között választani kell. Maga írta le, hogy talán boldog Szilveszter a gyermek halálakor, hogy nem szenved miatta többé.
A legkisebb értelmes egységét egy társadalomnak, a polgároknak megszégyenítette a főhös a család értelmetlen szenvedtetésével saját gyermekkori megpróbáltatásai miatt, s úgy végezte, mint aki megkeresztelte őt, aki lopni tanította, az alkoholista megtalálója.
Petőfi szerint új nemzeték jött Szilveszter halála után, akik leverték bilincseiket, vagyis már nem szolgáltak uraságoknak, sem királynak, s ez így is van elméletben, de gyakorlatban mai napig nem kivitelezhető egy olyan társadalom, ahol egyenrangú félként élnek az emberek, s ember embernek nem árt még gondolatban sem, vagyis a valódi nemesek, az emberek kiszolgáltatott helyzetben vannak.
Az Apostol-ból számtalan újabb apostol született azóta, legtöbbjük hamis próféta néven van nyilvántartva, innen látszik, hogy alulról jött apostolok ezek.
A börtönőr helyesen látta a helyzetét, mikor mondta Szilveszternek, mi dolga van a világgal, örüljön annak, hogy szabad. A királyokat is régen a Biblia szerint Isten adta a földnek, s hatalmat adott nekik, hogy uralkodjanak mások fölött, sőt döntsenek nyomorba, vagy emeljenek fel maguk közé bárkit. A vége ezért komikus, mert belelőtt a királyba, aki előtt a nép hajlongott, de egy király helyébe száz is akad, ezért felesleges volt tettét végrehajtania. Nem értették meg, s nem is érthették, hiszen ő ismerte meg a nyomor legalacsonyabb fokozatait, mások ezt nem tapasztalták meg régen, ahogyan Petőfi elmesélte, a nép a hibás, a nép fiaiból választottak nemrég is embereket, hogy jobban értsék, hogyan kell bánni a néppel, mire van szüksége. Viszont Szilveszter nem a néptől ered, ahogyan mondta magáról, ízzó tekintetű forradalmár lelkületű volt, a lázadó, aki saját sorsát élte gyászos léte végéig szolgálva azt az Istenséget, aki ezt szerinte elvárta tőle.
A sötéten ízzó tekintet a csillagokban szárnyal, de nem tudományos alapokon, hanem az Isten felé, akiről hallott gyermekkorában, s megfeledkezett ilyenkor minden kötelezettségéről, ami a világszabadsághoz szükséges: a családjáról, akiket feláldozott őrültségében.
Petőfi szintén annak tartotta Szilvesztert, bár jól fogott az agya, s jól forgatta a tollat, de megnyilvánul benne az az öröm, amit csak bolondok érezhetnek egy-egy szeretett lény elvesztésekor.
Nagy művét Petőfi Sándor saját halála előképének is tekinthette, hiszen harc közben halt meg, magára hagyva hitvesét, akit szabadon vehetett el, mint Szilveszter tette a történetben. A szerelem már szabad volt akkor is.
Az apostola ismeretlen légvárakat kergetett, megírott művéről alig írt valamit, csak annyit tudunk meg, hogy a világszabadságért írt, s éhezett, ami ilyen áldozatot nem kívánt.
A börtönbe csak halottak járnak, így érhető hitvese ragaszkodása hozzá, aki hasonló lelki betegséggel, furcsa lélek-nemességgel szerette és felnézette a lázítóra, s megértette, hogy nagy dologra született, hatalmas eszmét képvisel párja, aminek magát is alá kell rendelnie.
Nem derül ki fia holléte a versből, mi történt vele, koldus lett-e, vagy érte jött a nagyszülője, s elvitte magával. Szilveszternek ez eszébe sem jutott, hogy a nagyapa esetleg megkereste az unokáját, aki éhezésre volt ítélve apostoli tévhitben szenvedő édesapja végett.
Tanulói társai felnéztek tudására, de nem szerették.
Senki sem szerette, talán ezt jelenti az apostol szó. Ők azok, akiket senki nem érthet meg.
Szilvesztert a halál szerette egyedül, s maga is a halálról gondolkodott és ez természetes volt számára, s ilyen világszabadság soha nem létezhet, még utópiában sem.
vasárnap, 2007. szeptember 23.