H.Kohut Katalin: Visszaszámlálás
,,Hát mi történt velem
örökre meghaltam
és már csak halott vagyok?
Mindig és mindörökre
Halott és semmi más?"
Halott vagyok. Tetszhalott. Ez a feltámadásra váró élet egyik állapota volt a kilencvenes években. Addig is már annyiszor felkészültem, türelmetlenül sürgetten az Időt, de nem lehetett. Minden tervemet hatalmas akadály gátolta, pedig mindig készültem valamire.
Mindenre fogékony, lázongó lelkem arisztokratikuma, művészetem hasonlatossá tett az orosz Baskircsev Annához. Anna a nevem. Oda-vissza olvasva is ugyanazt jelenti. Nemesnek, lélek-nemességgel megáldottnak születtem a század elején Segesvárott. Minden bánt, ami nem a harmóniát, a szerelmet, a szeretetet szolgálja. Amikor Hunyadi-nemességemre gondolok, elszomorodom. Mi ez a mérhetetlen szomorúság, ami körülölel? Miért nem tudok semminek sem szívből örülni? Amikor sért valami, szemeim könnyel telítődnek és vádoló pillantásokkal nézem kiábrándító környezetemet. Igen, a szerkesztőség egyedül, ami kielégített, a munka, amit kaptam, a versírásban való segítség, talán ez éltetett egyedül, meg a könyvek, melyekből naponta jegyzeteltem a szép gondolatokat, melyekből egyszer egésszé kell állnia mondanivalóimnak. Németül tökéletesen olvasok, de nem beszélek, a román viszont dobpergése a számnak. Szépség és mulandóság szorosan együtt jár. Bűnöztem és bűnhődnöm kellett, esett a pillantásom a szerzetes ágyában a keresztre. Titokzatos szfinxként meredeztem sorstársaim előtt, akárcsak kuszált századunk valamennyi teremtménye. Csak el, el ebből a városból, ami megfojt légkörével, a primitívségével. Lelki és kenyérgondok, örökösen egy másik életet élve, közben majdnem kibontakozik a művész. Elsősorban önmagam látom, elemzem, írom, mintha ismerkednék magammal, új világot fedeznék fel, mely talán megadja az elégedetlenségre is a választ.
Fiatalon, túl fiatalon mentem férjhez, hamar elértem a fájdalmak fordulóihoz. Volt bátorságom leírni a női vágy érzékletes megnyilvánulásait. Hol kezdődik a szerelem? Tartozni valakihez, boldogan. Híres mondatom: ,,szeretnék beleomlani egy kézfogásba"- örökre fenn marad. Szerelmeim soha nem elégítettek ki, nem értették meg a lelkemet, nem azt szerették, hanem a nőt, a külsőt. Talán ezért is történt, hogy halálom hasi görcs miatt következett be. Hazavittek akkor a kórházból. Egal! Már minden mindegy volt. Hosszú haldoklás volt ez az életem. Ha valakit ilyen pazarul látott el a természet szépséggel, felesleges, hogy ezenfelül még lelkiekben is gazdag legyen, ezt nem várja el tőle senki. Sőt, éppen az ellenkezőjét akarja. A világ megelégszik a szépasszonysággal, nem bírja elviselni a lélek nemességet. A férfi és a nő oly eggyéolvadásáról ábrándoztam, a test-lélek oly harmóniájáról, amely már-már egy harmadik létben való összeolvadást jelentett volna.
Carlo Very - Az Óra mágikus kilencessége kísérte életem, s ez lett a végzetem is.
Visszaszámlálás az időben életem, az a testvéri szeretet-felfogás, mely szerint minden ember feloldódik az egyetemes szeretetben. Ez a szeretet lett a vallásosságom.Itt éltem és belahaltam.