Lábujjhegyen beosont szobámba,
óvatosan körülnézett, majd elterült a tárgyakon,
hosszúra nyúlt idejét élvezve
nyugovást fújt – majd elalszom -.
Odakinn levetette zöld pompáját a rét,
elrejtőzött álmába minden kis állat,
tyúkok az ólban fázósan összesimultak,
míg kutyánk élesen fülelte a sietős lépteket.
Levetette rőt ruháját a bordó rózsa,
a királynő árnyékba vonult,
összezárult félősen a mimóza,
majd kinyílik, ha napsugár bizalommal érinti.
A ház sötétbe öltözött,
mintha gyászolna az egész világ,
elrejtették színeiket,
sorsuk az éjnek megadóan nyújtják át.
Pőre a szív, tisztára mosakodott
halovány hold fényében
megmutatva aznapi szolgálatát,
hűségesen magába nézett,
így kereste a kegy javát.
Vetkőztette az est a világot,
megmutatva az élet valóságát,
ilyenkor megnyugtató a csend,
s átölelt a megnyugvás.
Ebben az áhítatos idillben
levettette ruháját
az örökké kedves.
2014. október 21.