Furcsa az élet. Egyet lehet tudni róla, ami mindenkinek megtanulandó: élni kell, akkor is, ha gyászos, akkor is, ha boldog, soha nem kell számolni azzal, hogy egyszer is véget érne. Úgy kell leélni az egyszeri életet, mintha maga volna az örökkévalóság. Nem szabad feladni a reményt, hogy lesz méltó folytatás. Persze, könnyű ezt mondani azoknak, akiket pótolhatatlan veszteség ért. Már az is hatalmas csapás, ha elveszíti az ember megtalált lélek-barátját. A hiánya soha nem múlhat el, nem teheti rá a szemfedőt, lehetetlen elbúcsúzni tőle. Az élet mégis megy tovább...
Magdi egy nyári, fülledt éjszakán, a csend kézzelfogható sűrűségében lehunyta a szemeit. Leánya, Beáta hiába kereste telefonon. Mikor Balázzsal, az öccsével kinyitották az ajtót, döbbenten fedezték fel a szépséget halotthidegen.
Miután a formaságokat elintézte a kihívott körzeti orvos, s elszállították, elővették a már sokszor bemutatott biztosítási kötvényt, benne a borítékba tett végrendelettel, mely elég vaskosnak tűnt. Elolvasták és meglepődtek a tartalmán, de tartották magukat édesanyjuk utolsó kívánságához, a temetési szertartás lebonyolításában is.
Magdi apja és öccse mellé került a temetőben. A pap prédikációja után felhangzott az ismerős hang. Azt kívánta, hogy gyerekei a sírja mellett hallgassák meg legkedvesebb dalát. A gyásznép döbbenten hallgatta a mezo kislányos énekhangot. Nem ismerték a halott múltját, csak azóta tartották vele a kapcsolatot, amióta elment a hangja és súlyos beteg lett. A beteg emberre úgy tekintenek mások, mintha egy szükségtelen szálka lenne, egy olyan élősködő, akinek semmi sem jár. Nem értékelték, mikor néha szerényen közölte, hogy írással foglalkozik. Kell a művészethez a külső megjelenés is, érdekes módon ezt az átlagemberek egyedül tőle várták volna el. Az emberi értéket nem a benső adja számukra, hanem a a formai megjelenés, amit már Magdi nehezen viselt. A szépség volt az egyetlen, amiben jól érezte magát, amivel ki tudott egyezni.
A végrendelet tartalmazta a szellemi termékek elhelyezését egy könyvtárban a megfestett dolgaival együtt. Ugyanakkor utalás történt egy zárt borítékban elhelyezett levélre, melyet az egyetlen volt férje temetésére írt. Halottról vagy jót, vagy semmit elvet lehet, hogy áthágta, senki sem tudhatta, mi állt a levélben. A gyerekek eltették a levelet, miután a közjegyző visszaszolgáltatta számukra. Nem tudták még, mi módon, s hogyan lehetséges teljesíteni majd egyszer édesanyjuk elvárását, de kötelezte őket a szeretet és a kötelesség.
A volt férj, Tibor megházasodott a válás után közvetlenül. A fiatal leány apja odaszólt neki az esküvő előtt a lányára célozva: - Őt már ütheted!
Az egész város megdöbbenten nézte a több, mint tíz évig tartó házasságukat. Magdinak senkije nem volt, akire támaszkodhatott volna. Azért nem értékelték őt férje családjában, mert nem vitt magával hozományt. Náluk a látható falusi porta jelentette a gazdagságot, egy értékét az asszonynak, aszerint is bántak vele. Szerintük a városiak azt eszik, amit ők elvetnek, csak nyomorogniuk lehet. Tibor káderként emelkedett, de a felelősségteljes munka nem rászabottként levedlett róla. Felesége elhagyta, majd munkanélküliként tengette napjait, míg egy vasárnap délután meghalt tévénézés közben.
Majdnem harminc év telt el a válás óta. Magdi soha többé nem tudta kiejteni a nevét a száján, mert megbénította a félelem és a rettenet, amit naponta átélt mellette. Gyerekeit odavitte az anyós házába, hogy a rokonokkal tartsák a kapcsolatot. Ők már semmire sem emlékeztek, az emberek meg úgy vannak az elvált asszonyokkal, hogy kapcának tekintik őket, szinte a válás pillanatától az angyalból boszorkánnyá válik szemükben, s így is bánnak vele. Magdinak el kellett emiatt menekülnie szülővárosából.
A falubeliek elvárták a gyerekek megjelenését, sőt azt is, hogy ők temessék el apjukat. Összegyűlt a falu. A pap prédikációja előtt Beáta és Balázs kiállt a koporsó felé, kezükben anyjuk levelével, felbontották és remegő hangon felváltva, fulladozva a sírás fojtogató dühétől olvasni kezdték:
„Kedves Tibor! Egy kisleányt vettél el, mimóza lélekkel. Emlékszel talán arra, hogy soha nem udvaroltál. Te a lányokat mélyen lenézted, tárgynak tekintetted. Megismerkedésünk napján, Katalin napkor felkértél a Tejbárban táncolni és egyből odasziszegted a fogaid között, hogy falábú vagyok. Hazakísértél, s mentem veled. Útközben elmesélted, milyen hatalmas összkomfortos házban éltek, s milyen pazarul be van rendezve. Órákig tartott a mesélésed és én áhítattal hallgattalak, mert még azelőtt soha senki nem fogta meg a kezemet. Úgy mentünk egymás mellett, mint egy szerelmespár. Szemeimet rabul ejtetted, a bariton hangod viszont már akkor tűrt szúrt a szívembe.
Pár hónap múlva a születésnapomon eljöttél megkérni a kezemet egy üveg Club Whiskeyvel, melyet megittál egyedül. Megbeszéltétek a részleteket az eljegyzésről. Úgy éreztem magam, mintha egy állat lennék, melyre üzletet kötnek. Az egyik szabadulni akart tőlem, a másik meg akarta a szépségemet kaparintani magának. Miután elutaztam falura hozzátok, kiderült, hogy minden vagyonotok egy komfort nélküli parasztház egyszerű berendezéssel, hogy hazugság volt minden meséd. Talán soha semmiben nem mondtál igazat, képtelen lettél volna rá.
Az eljegyzés után egy héttel átlöktél az utca másik oldalára káromkodva, mert nevettem egy viccen a munkahelyeden. Nem tudtad, hogy a fiatal lányok jókedvűek szoktak lenni, mert te soha nem nevettél, csak olyankor, amikor valakinek baja esett. Ezt nevezik kárörvendezésnek, azt hiszem. Visszaadtam a gyűrűt, de könyörögtél, hogy vegyem vissza, ne menj úgy haza, mert büszkeségeden csorba esett volna a falu előtt. Nem akartam soha férjhez menni, de ez téged nem érdekelt. Esküvő előtt egy héttel Pestre utaztam munkahelyet és szállást keresni. Már terhes voltam. Párszor éltünk házaséletet, amikor éppen otthon voltál éjszaka, mindig teherbe estem, még akkor is, amikor gyógyszert szedtem. Hatalmas lagzit csaptatok látványosan, melynek költségeit az általad minden csúf jelzővel ellátott apám és mi rendeztük a menyasszonyi tánc összegéből, mindent szinte hitelre vettünk. Nekem nem volt szükségem arra, hogy az egész falu lássa, amit mutatni akartatok. Színjáték, előre megrendezett és megbeszélt élet volt a tiétek. Már másnap nagyanyád közölte, hogy minek kelnél fel korán, attól, hogy megnősültél, még nem változott semmi. Én télen is kinn mostam az udvaron, húztam a kútból a vizet. Apám befizette a nászutat nekünk, de unatkoztál, mivel beszélgetni képtelen voltál. Inni jártál egész nap a büfébe, azt folytattad, amit gyerekkorod óta űztél, az alkoholizmust. Minden szombaton a család férfitagjai a kocsmába mentek, mi meg a kapuban lestük, mikor térnek haza az uraságok részegen. Azután jött a szókimondás, mert a férfiak nálatok csak akkor beszéltek, amikor ittak. Ilyenkor beolvastak mindenkinek. Velem is nagy gond volt, mert minden nap mosakodtam és égettem a villanyt esténként, olvastam. Ti a könyvet a budiba hordtátok. Nem ismertétek soha az intellektuális embereket, halvány gőzöd sem volt arról, mit vár el egy asszony a férjétől, hogy mindegyik lelki-társra vágyik. Tíz év alatt sem jöttél arra rá, hogy én művésznek születtem, bár egész nap énekeltem, legalábbis olyankor, amikor nem voltál otthon, s legtöbbször így volt. Te is énekeltél, a kocsmában. Kétszer voltál büszke rám. Egyszer, amikor szilveszterezni mentünk a Turistába és én folytattam az operettek éneklését, mikor már semmi sem jutott az eszetekbe. Másodszor akkor, amikor a piros ruhámat vettük egy butikban és Emil a feleségével körülrajongott engem azzal, hogy ilyen szép nőt még életükben nem láttak.
Mikor terhes voltam és beköltöztünk albérletbe a városba a családod kötekedése miatt, kértelek esténként, gyere velem sétálni. Együtt éltünk, de nem beszélgettünk, nem volt közös témánk. Megsértettél engem, hogy nagy igényem van, te ilyen haszontalanságokra nem pazarlod az idődet, mint a séta. Egyedül vártam a gyereket, mindkettőt. Nem volt társam, nem volt apjuk, nem osztoztál a várakozás örömében. Sőt, amikor nevettem valamin, odaszóltál nekem: - Mi van majom, látod az angyalkádat?
A nevemen soha nem szólítottál. Tizennyolc éves korom óta Nyanyának hívtál, az egyetlen ajándékod Beáta. Mást soha nem kaptam tőled, bár én mindig megleptelek névnapodon, születésnapodon és karácsonykor is. Nem ismertétek az ünnepet, nem tudtátok, mit jelent a szó: szeretet, s hogy ezt érezni is kellene, szívvel. Először szavaiddal törted össze a szívemet, majd egyre brutálisabb lettél. Miután összetörted az orromat, csúfolni kezdtél, hogy olyan lettél, mint mi vagyunk. Rettenet, félelem, élet ellenes merényletek sora naponta, s minden éjszaka több, mint tíz éven keresztül. Egyszer fel akartál robbantani is minket. A fűtésszerelő falfehér arccal hozta vissza a lakáskulcsot és közölte, hogy ez Magdika meg akarta ölni magukat. Akkor is ütöttél, amikor én kormoltam a kályhát, s ezt a kezeimen munkatársaim észrevették, s számon kérték tőled, hogy én panaszkodtam. Soha senkinek nem beszéltem rólad, képtelen voltam rá, megnémultam, azt hittem, örökre. Már Beáta szoptatása alatt is a fejemet ütötted. Hasfájós lett, érezte a szorongásomat. Ekkor rugdosni kezdted a babakocsit, hogy megölöd a gyereket velem együtt, ha nem hallgat el. Néha rúgásra ébredtem, így közölted velem, mikor éjszaka felébredt.
Mindent mindig elvettél tőlünk. Még a pénztárcámból is kiloptad a pénzt italra, kölcsönöket vettél fel a szomszédoktól, melyeket én fizettem vissza. Mindig megelőlegeztem a bizalmat, hogy egyszer emberré válsz, de soha nem sikerült teljesítened kötelességeidet. Nem tudtad, mit jelent a felelősségvállalás értünk, a gyerekekért. Egyszer kértelek meg, vegyél tejet és kenyeret, s este jöttél haza részegen, elittad az árát. Nyomorban tartottál minket, még a válás után is. Mindent elkövettél, hogy ne kelljen fizetni gyerektartást. Egyszer anyád adott pénzt, vegyél kávéfőzőt neki, kivitted neki az enyémet, amit akkor kaptam a munkahelyen a névnapomra. Egy alkalommal vállalkoztál arra, hogy befizeted a havi csekkeket. Magam is meglepődtem rajta. Odaadtam a fizetésemet majdnem teljes egészében. Jöttél haza, magasan lobogtattad a csekkeket, hogy befizetted, beteszem a fiókba a többi közé. Kaptam a felszólítást egy hónap múlva. Vittem a borítékot, hogy minden rendben van és az OTP-ben derült ki, hogy a csekkeket csak letépted, nem fizetted be. Felfoghatatlan dolgaiddal szemben értetlenül állottam. Mindenkit becsaptál kivétel nélkül.
Mikor tanulni kezdtem, még rosszabb lett a helyzetem. Nem bírtad elviselni, bár azt mondtad, hogy nem vigyázol a kölykeimre. A gyerekekkel jártam vizsgákra, otthon tanultam önszorgalomból. Pénzt tőled csak néha láttam, akkor is csupán azért, hogy mások lássák, milyen nagyvonalú vagy. Mindig másoknak pózoltál, mert többnek akartál látszani, valahol belül érezve, hogy semmilyen belső értékkel nem rendelkezel. Egyetlen egyszer vallottál erről, amikor a bentlakásos pártiskolát elvégezted hatalmas kölcsönöket felvéve az én nevemet is aláhamisítva az OTP-ben. Még a karikagyűrűdet is elmulattad.
Mikor irodába kerültem,újabb vesszőparipád részegségeid közben az lett, hogy hiába pöffeszkedek az irodában, úgyis „kicsinálsz engem, megszívatsz”.
El kell vágnom a rettenet és félelem zsinórját, mely magadhoz láncol. El kell temetnem az emlékedet is, lapozni végre az élet könyvében. Azt mondják, halottról vagy jót, vagy semmit... Az igazság kimondása minden időben aktuális, nem szabad hallgatással megbénítani. Ez az én búcsúm tőled, attól a férfitól, aki az emberségemet meggyalázta. Magdi.”
A falubeliek némán hallgatták az ismeretlen történetet. Ők nem így tudták. Még talán azt is elvárták volna Magditól, ha élne, hogy koszorút vigyen volt férje sírjára. Az üresség soha nem bántott meg mást, mint az értékes embereket. Mégis könnyű és egyszerű az élete, mert nem tud róla, hogy mit kellene képviselnie valójában az emberi életnek, melyet elvenni, tőrt szurkálva szívébe senkinek nem lehet. Az élet egyszeri és megismételhetetlen.
2016. február 3.