Vajh mi lesz a sorsom, ha egyszer majd kialszik nyaram,
megsimogatod-e valamikor hófehér hajam,
vagy a messzi távolból felénk az örök búcsú int,
s nem köszön ránk kacsintva a hajnal jó reggelt megint?
Hidegség ölel szorosan, s nem az ember-szeretet,
éji asszony, a Hold nem súg tőled szép üzenetet,
s gyenge életfám kopár ága többé már nem ölel,
csengő szóló kristály patak partja nem hozzád ível.
Ha egyszer szemfedőm, a síró gyászos föld rám borul,
s pihenésre vágyó testemre csönd borul álnokul,
az utolsó szónak jogán, melyet suttog az ajkam
kérlek, engem láss örökké a nagy éji csillagban!
2015. június 25.