„Add meg a testnek is, ami jár, s a léleknek is, ami neki jár. Másképpen nem megy.”
Szent Benedek
1988-ban a születésnapomon költöztem a megyeszékhelyre minden figyelmeztetés, óvás ellenére, hogy ebben a városban tönkre fognak tenni, költözzek el Borsodtól jó messzire. Nem értettem, hogyan is lehetne ártani nekem a tudtomon kívül, a pletyka, rágalom pedig soha nem jutott el füleimhez, sőt az irigy nők suttogásairól sem tudtam. Mindig mondogattam, míg van két kezem és dolgozni bírok, addig nekünk, hármunknak mindenünk meglesz.
A Győri kapuban béreltem egy három szobás lakást a hatodik emeleten. A lányok boldogok voltak, mindenkinek volt saját kuckója, birodalma.
Anjukom teljesítette a fia helyetti kötelességét, nyaranta két hétre odamentek a gyerekek nyaralni. Egyedül voltam a szürke, kegyetlen városban. Esténként munka után gyalogoltam, jólesett a séta. Meg nehezen viseltem a fürkésző tekinteteket, ahogyan bámultak rám a villamosokon, buszokon. Pár évvel később mondták, hogy azt nézték, hogy szép voltam. Nem fogtam fel, nekem ilyet senki sem mondott, a külsőm látványa természetes volt számomra. A szív tisztaságát tükrözte, a törékeny kislányhanggal együtt. Meg is adtam magamnak, amire szükségem volt. Lelki táplálékaim mindig a könyvek voltak, meg a romantikus, zenés filmek, mellette érdekelt a csillagászat, matematika, fizika, de csak a fénysebességtől, amit már annak idején nem tanítottak. A realista irodalom közel állt hozzám és Petőfi Sándor hazafias, szerelmes, vagyis igazi forradalmár jelleme. Megértettem őt, azonosulni tudtam az igazságért és a szerelem csodájáért folytatott harcával. A versek különösebben nem foglalkoztattak, minden műben felfedezni véltem valamit, ami magyarázatra szorult volna, s amihez ismeretlen adatok szükségesek. Pedig a hatalmas világ könyvtár városában éltem már. Megadtam a lelkemnek, amire szüksége volt, soha nem feküdtem le haraggal, ha tehettem, örömet szereztem magamnak valamilyen finomsággal, dallal, vagy szép ruhával.
A magányos ember ugyanannyira igényli a szépséget, s mindent, amit a Föld számára nyújtani tud, mint aki házasságban él. Az ember ösztönösen békében él a természettel, a harmóniával, tudja, hogy élete és születése ünnepnapként íródott a lángbetűs égbe. Ezt a szövetséget csak a sötétség képviselői bonthatják meg.
Egy szombat délután váratlanul beállított anyám és a mostohaapámtól született húgom, Éva. Megörültem nekik. Meghívtam őket a Halászcsárdába vacsorázni. Éppen huszonkét óra volt, amikor odaérkeztünk. Már senki sem tartózkodott a vendéglő helyiségeiben. Érdeklődtem a pincérruhába öltözött férfitől, záróra van-e, mert vacsorázni szeretnénk. Azt felelte, nyugodtan foglaljunk helyet. Gyanússá váltak az asztalra helyezett székek, de a vacsora várható ínyenc érzetei elterelték a gondolataimat. Rendeltünk rántott szeletet, flekkent pirított burgonyával, uborkasalátával, előtte hozattam két-két cent Vilmoskörte pálinkát. Az italok közül egyedül ezt fogyasztottam el módjával, mert ennek enyhe volt az illata.
A pincér állandóan körülöttünk settenkedett, én szokásomhoz híven nem figyeltem, kiszolgáló személyzetnek könyveltem el. Megkaptuk a vacsorát. Hatalmas zöld levelek, zöldségek díszítették a tányérokat. Meglepődtünk a látványon, de meg is örültünk, hogy Dórinak, a papagájnak lesz mit elvinnünk, ő is részesül az ünnepi vacsorából. Becsomagoltuk a rengeteg zöldséget, amivel kitüntettek minket és hozzáláttunk a vacsorának. Közben a pincér valamilyen indokkal többször odajött, s kérdezett valamit. Anyám súgta nekem: - Katikám, ez folyton az ujjaidat nézi, felvehettél volna egy gyűrűt. Ismét nem foglalkoztam észrevételével. A gitáros vékony ujjaimmal finoman és előkelően falatoztam, ahogyan tettem mindig. Ennek is története volt. Kislányként a tükör előtt ettem és megállapítottam, hogy nem szép látvány, amikor az ember eszik, két oldalt kidudorodik az arca, ezért megtanultam csipegetve falatozni, ezzel is örömet okozva magamnak. Már eltelt egy óra, mikor intettem, hogy fizetni szeretnénk, megköszönve a kiszolgálást kiléptünk az ajtón és a villamoshoz sétáltunk. Kevesen jártak már az utcákon, de még nem ivódott belém a félelem, megszoktam, hogy éjszaka is bátran kimegyek, ha éppen sétálni van kedvem.
A Győri kapunál leszálltunk és akkor megszólított a pincér már civilbe öltözve, akiről kiderült, hogy maga volt a Halászcsárda tulajdonosa. Követett minket. Oldalra akart hívni, hogy beszéljen velem. Közölte, hogy nagyon tetszek neki és menjek vele kikapcsolódni. Váratlanul ért, nem tudtam helyesen megválaszolni, mert hasonló atrocitások értek, mióta elváltam, de nekem a kikapcsolódás egészen mást jelent, mint amire egyes férfiak gondolnak. Valamilyen taszítást éreztem, amikor hevességét megpillantottam. Udvariasan elhárítottam, majd siettünk haza a Győri kapu albérletbe. Kínomban együtt hahotáztam anyámékkal a gondolatán annak, hogy sikerült prédának látszanom csupán azzal, hogy nem volt mellettem férfi. Hódolatát a zöldség köretes díszítésekkel nem lehetett kitörölni az emlékezetből.
2015. február 23.