Naponta örömöt szerzek magamnak valamivel. Ma egy emblémás bögrét és tollat kaptam ajándékba, mások leptek meg. Tegnap LED-es, elemes olvasólámpát vártam. Este meglepetten csippentettem a most olvasott könyvre, de két oldal után rám tör az unalom. Most ismét közeleg a lefekvés ideje, amikor a párnámra emelem a régen várt zsákmányt, melyet a magyar irodalom XX. századi, legjelentősebb művének tartanak. Untat a a mondanivaló, nekem nem mondanak semmit a szövegek, a párbeszédek, egyedül a természet leírása. Nem tartom magam nagy romantikusnak, mert mikor a Jókai regényeket olvastam, hajlamos voltam átsiklani a tájleírások fölött a kritikus mondanivalókra, vagy a jövő jóslataira. Nem szeretem magam elé képzelni a szereplők külsejét sem, inkább a benső érdekel, de ha ilyen részekkel találkozom, nem tudom a figyelmem levenni az olvasottakról, egyes jelentőségteljesnek tartott mondatát többször elolvasom, sőt kigépelem magamnak, elteszem emlékbe. Kritikai realista lettem volna, ha nem énekesnek, hanem írónak készültem volna, de az előre berendezett országban ez teljességgel lehetetlen vállalkozás lett volna. Úgy végeztem volna, mint Márai Sándor, kiábrándulva a világból egyedül a halálba vezető úton. Nincs könyörület, hacsak ki nem egyeztem volna a mindenkori hatalmakkal. De alám senki sem rakott volna ingyen pozíciót, mert egyik sem voltam azok közül, akiket „kiválasztottak” valamilyen előre tervezett indok alapján. Őszinte, együtt érző és kedves, természetes viselkedésem szálkaként hatott mindenkire. Ez is már a múlt, melyet mindig mások formáltak a saját fertelmes és észvesztő módjukon a fejtetőre állított világgá.
Tudom már, miért unalmas a könyv! Fiúkról szól. Érdekes, hogy annyiszor kívántam megismerni a férfiak lelkivilágát, s amikor itt van előttem a példa, az életüket olvasnám, nem érdekel. Pedig nagy dolog ám, hogy régen a fiúk katonának mentek, ahol szinte naponta megalázták őket. Mi szükség volt az alázásra, melynek tüskéit talán egész életükben cipelték? Lehet, hogy a katonaság pszichológiája arról szólt, hogy az alázás erősíti a jellemet? Igen, a bűnözőknél. Így megkérdőjelezem a mindenkori politikai rendszer működését. Igaz, két egyforma fiú nem lehet, de a fegyelem a mostaniakra igencsak ráférne! Egyetlen lenézést egy fiú egy életnyi érzelmi viharral sem tud lezárni, annyira belérögzül. Meg lehet-e szokni mások leértékelését? Joga van-e bárkinek lenézni arra, aki nálánál különb? Ez a primitívek fegyvertárába tartozik, hogy valamiképpen ártsanak azoknak, akiket irigyelnek. Megpróbálok magamon erőt venni és átrágni magam a hét fiú történetén. Hiszen kíváncsi vagyok rájuk, vagy talán nem? Nálam a férfinem nagybetűvel íródott születésemkor, egyenrangúnak gondoltam őket magammal. Talán sohasem vettem volna észre a különbségeket, ha nem jött volna az erőszakos férjhez adásom. Tartásomat sokáig megőriztem. Sok időnek kellett eltelnie, míg a mimóza létrejött a rengeteg tüskétől és értelmetlen szenvedéstől, mely szintén a gonoszoké lett volna azért, hogy tisztuljanak. Megcserélt szerepek világa volt már ez. Már megfogalmazódott bennem a nagybetűs férfi jelleme, mely apa-ideálomra vetítődött ki, valamint az is, hogy valamiképpen védelmet kell nyújtania számomra. Ezt az elvárásomat már kivetítem a férfiakra, fiúkra, mert már nem vagyok képes a saját védelmemre régóta. Nem egy mimózának kell kibírnia a világ összes kínját... Nincsenek férfiak, oda az emberség a példamutatásával együtt. Közönyösen végig nézik a mások alázásait, némák és sütögetik saját pecsenyéiket. Joguk van hozzá, de kérem, ne beszéljünk jóságról, figyelmességről és emberségről!
A városban voltam, két jeggyel, ahogy dukál. Ritkán tudok venni bérletet, nekem nem jár semmiféle támogatás sokak által tönkretett életem könnyebbé tételéhez. Hallgatni arany, így végtelen a hosszabbítás, házasodás, szaporodás, gazdagság. Valóságossá tették a közmondás jelentését is, vagy pedig mindig és minden időben így volt. Igen, akik régebbi időben megfogalmazták, ugyanígy szembesülhettek az értelmetlennel és felfoghatatlannal, a sötétség dőzsölésével.
Kaptam ajándékba pénzt, költsem magamra, azt vegyek, amit gondolok. Én, a régi Csipkerózsika, akinek a hozománya annak idején több bőrönd fehérnemű volt, egyből a divatházba mentem. De nem örömmel próbálgattam, hanem hatalmas fájdalommal eltorzult külsőm miatt. Ugyanígy jártam a cipőosztályon. Hiába szerzek magamnak meglepetést, mindenre rácáfol az állapotom.
Naponta órákig zenét hallgatok. Életem nagy részét úgy töltöttem, hogy nagyon sokáig a kádban feküdtem és énekeltem az összes slágert, dalt, operettet, népdalt, filmslágert, ami csak az eszembe jutott. Nem tudtam magamról, mennyire boldog vagyok, de nem is boldogság volt ez, hanem szív-öröm. Csak a szívből szóló dalokat, vagy a nagyon tiszta énekhangokat tudom elviselni. Hasonló hasonlót vonz, az ember nem erőltethet magára mást, mint amilyen bensővel rendelkezik. Néha rám telepedett a fájdalom még ismeretlen, de valós fájdalmaim miatt. Ilyenkor elővettem a gitáromat és búsan kezdtem el dalaimat. Miután az összes általam ismert szomorú dalt elénekeltem, jöttek a vidámabbak, végül már lelkesítőket zengtem nagy hangon. Mennyire furcsa a hang! A szomorú egy árnyalattal mélyebb, nagyon halk. A boldog sugárzó életöröm. Igen, így kell az embernek megvidámítania önmagát. Nem tudok a hangom és a szívem nélkül létezni, mindkettő az életerőmet jelentette. Hiába a zene hallgatás, olyan, mintha azt figyelném, mások hogyan öltik magukra a szép, csipkés ruhákat, vagy hogyan mennek előttem az utcán szerelmesen andalogva, kéz a kézben. Nem romantika ez, hanem érzelem. Furcsa kettősség ez, a realizmus érzelmi túlérzékenységgel. A finomsággal ugyanígy vagyok, amióta történtek velem dolgok, melyeken nem lehet az embernek túl tennie magát. Fel kell lebbenteni a fátylat arról is, ami nem szép, ami durva és megalázó. Nem kettősség ez, az igazság az előkelőség időnkénti szándékos levetkőztetésével. Az igazság néha csúnya és mezítelen. Nem szabad cicomázni, mázolni semmivel, sem álcázni mással a valódit. Az igazi mindig sokkal értékesebb annál, hogy eltakarjuk, vagy eltapossák mások. Sőt, az igazi az egyedüli, eszmei értéke sincsen, mert felbecsülhetetlen. Kincse a világnak, drágasága az emberségnek. Más nem érdemel védelmet.
Unatkozom azért, mert annyi minden adatott egykor, s hatalmasak a veszteségeim. Nem vagyok képes magam felvidítani, bár naponta örömöt szerzek magamnak valamivel.
2015. december 4.