Tavalyelőtt munkanélküli lettem. A sors a betegséget még nél-
külözéssel is sújtja. De az ember több kínt képes elviselni, mint
gondtalanul képzelné. Alig mertünk hozzányúlni a nehezen össze-
kapart fillérekből vásárolt kenyérhez. A kelt tészta illata melegség-
gel töltötte el lelkünket, gyomrunk éles tőrként szurkálva jelezte
a test kívánságát. Nyeldesve olvastuk a napilapokban, hogy a Mál-
tai szeretetszolgálat élelmiszer csomagokat oszt szét a szegények
között, bennük sajt, alma, burgonya.
Eltűnődtem azon: most már mi is szegények lettünk?
A büszkeségem tiltakozott e szó ellen, de éhes gyermekeim szeme
meggyőződve tükrözte a valóságot. Húsz év munka után elértem,
hogy nem telik ennivalóra sem. Igényeltem szociális segélyt, de csak
fél év múlva adták meg. Még szerencse, hogy a hosszú évek alatt
felhalmozódott ruhákat megtartottam, s eladásuk árából időnként
főzni is tudtam.
Az élet igen próbára teszi az igaz embert. Egyik nap éppen csoma-
goltam a piacon, mikor egy barnabőrű nő táskámat felkapva elszaladt.
Az összes pénzem, irataim, bérletem lopás tárgyai lettek. Ráadásul
a buszon meg is bűntettek, hiába hivatkoztam a történtekre. Be kel-
lett látnom, nemcsak szegény vagyok, hanem balek is.
Kislányom gyomra hangosan korgott és én feldühödve pénzt kerestem.
Előbb megvizsgáltam a kabátzsebeket, táskákat, majd a fiókokat rámol-
tam ki, hátha ott lapul egy-két forint a füzetek alatt. Kutatás közben ar-
ra gondoltam, fel kell áldozni a könyveimet. Elviszem őket az
Antikváriumba.
A belső Én-em ellent mondott a felszólításnak:
- De ezek az én kincseim! Hogy is tudnék megválni tőlük?
A tehetetlenség miatt könnyben úszott szemmel, aggódva néztem gyerme-
keimet. Ők fontosabbak minden tudománynál.
Levettem a polcról a Szinyei Merse Pál kötetet, lágyan végigszántottam
ujjaimmal a borítóját. Gondoltam, még utoljára átlapozom az albumot.
A könyv a közepe táján, a Lila ruhás hölgynél szétnyílott.
Ó, az isteni gondviselés! A lapok közt hevert ötszáz forint! Hogyan kerül-
hetett oda, nem is érdekelt. Szívem lüktetését fejem dübörögve verte vissza, s egyre erősebben kalimpált elviselhetetlen fájdalmat okozva.
Akkor döbbentem rá, mennyire legyengültem, még az öröm is megviselt.
Táncos léptekkel haladtam gyerekeim felé magasan lobogtatva megmen-
tőnket, mely aztán később kenyér alakjában asztalunk ékessége lett.
1992.