Egyszer kiszíneztem a várost,
még senki sem varázsolt ilyen ajándékot.
A szürkeség uralta az eget és házakat,
paneljei sűrűjében szédültem és féltem.
Chicago, jutott eszembe róla,
s a fehér dunna jótékony tündérként
habfelhőivel fedte be az iszonyt,
jéggé dermesztve az árnyakban a sikolyt.
Vér áztatta földjén termett az elmúlás,
patkány, csótány fészek valamennyi hitvallás.
A sötétség nem adott mást, csak bűnt és fertelmet,
elhintette a világon féktelen elméit.
Csúfolta gyászos szél a harmóniát,
arcom szeplősre köpködte a rágalom,
bélyegét a feketeség ragasztotta rám.
Talán egy szép napon végre elmegyek,
örülnek majd akkor velem a nagy hegyek.
2015. március 25.