Egykedvűen lógatja lábát az est,
idegesítő a radiátor-csörömp,
légtelenítést kértem, de mindig rest
a feje a háznak, szólok, hőzöng.
Szellőztetek, friss levegő helyett szmog
fullaszt, riadót fújtak már mára,
a város színe szürke, faág lóg
nyáron is ablakom alatt – kába –,
tar ágain nincs zöldellő remény,
légtérben szálló bacik, vírusok,
pusztulás, enyészet, sok denevér
otthona a panel-dzsungel, s átok,
hideg, s tűz ölel már engem régen,
lassú elmúlás lesz a sorsom itt.
Az árnyékvilág is kitört innen,
sötétkapu és testenyészet int,
övéké a nagy ház, kocsi, család,
az ember beteg, nyel, szíve zokog,
fájdalma nagy, csapást mér galád
kézzel rá a féktelenség, s ok
egyetlen, különbözik az ember,
kilóg a tömegből, arcán jóság,
hiába a szép szó, torz kezekkel
eltaszítva a földi igazság.
Ahány kapuja, annyiféle nép
él a városban, erős kötelék,
mi húzza őket, fekete a kép,
ugyanaz a szín, kezdet, sötét lét.
Tömegbe jöttünk csonka családdal,
sehol sem világított fehérség,
mondták, rugdosni kell itt két lábbal,
másként hamar elér a betegség.
Gyorsan elszaladt húsz év énvelem,
nincsen jövőm, csak múltam, jelenem,
minden szépség elvétetett, s vélem,
sírba száll velem létem, s reményem.
2013. január 30.