„Egyedül a kastélyban”
- ez volt a valóság.
A tisztaság biztonságában,
a szív szabadságában
élni csodaszép!
Nem kérdeztem,
s sehonnan nem jött felelet.
Megszöktem talán? - már nem emlékszem,
álomvilágos hipnózis alatt
sötét és zavaros lett utam.
Nem harap a bácsi! - mondták,
de ha rám néztek,
lábaim süllyedtek a föld alá.
Pilláim alá súlyos könnyek
nyitottak utat a káosznak.
Nem, ezt nem engedhetem,
egyetlen földi életem,
melyen a nagyvilág
összes útját bejártam.
Csordultig teli a fekete pohár,
tisztulás és nemesedés az ár.
Jeltelen jeleket hagytam,
mondták, majd megértem...
Késő, már semmi sem lehetek
és az arcom nem lesz ismerős.
Lehettem volna tanárnő, énekes,
rendőr, vámtiszt, ügyvéd,
számviteli szakember,
esetleg művész...
Ebből a mű vészhelyzet igaz,
mesterségesen rendezett.
Reménykedem,
egyszer vége...
2015. november 10.