Szívem töviskoszorús volt egykor,
Jégcsappá dermedt,
S a jeget körbeölelik a halottakért
Gyújtott gyertyalángok,
A meg nem értett halál
Miatti kételyekkel.
Míg élek, emlékezem,
Gondoskodnom kötelesség
Emlékükről, megőrizve
A nagybetűs Emberségért
Emelt fehér igazság zászlaját.
Egyszer – azt ígérték –
A háztetőkről is az igazság
Szavait fogják kiáltani,
Az ártatlan szenvedőkért
Felemeli szavát a világ.
Emlékezem nehéz terhekkel,
Felidézem szeretteim arcát, hangját,
Tetteit, mozdulatait.
Igaz barátaim mind meghaltak,
Nem marad más, csak közöny,
Könyörtelenség, gyalázat.
Ebben a cudar világban
Egyetlen kívánságom,
Hogy elégtételt adjanak szavaim,
Méltó emléke legyen
Minden igaztalan halálnak.
Nem könnyű, nehéz szavakba
Önteni a történéseket,
Mennyivel egyszerűbb lenne
Most is boldogan élni
Egymás mellett békében!
A gyász napjait naponta megélem,
Ahogy szaporodnak az emlékek
A mindig újabb haláloktól.
A szív nem dobog többé,
A tüdő leáll, megszűnik az élet,
Ennyi egy ember élet.
Még azt sem mondhatták el,
Hogy megélték az öregséget,
Volt idejük felkészülni
A végleges elaluvásra.
Jó lenne hinni: az embernek
Is lehet egykor feltámadása.
2011. október 29.