- Béééla! Mondd, szeretsz te engem?
- Szeretlek, naponta elmondom neked!
- De azt is mondd el, hogyan szeretsz!
- Rendületlenül még mindig, Hilda!
- Úgy, mint a hazát szokás?
- Ez most hogy jutott az eszedbe, Hilda?
- Mert a hazához szokás hűnek lenni rendületlenül. Tehát engem nem lehet elmozdítani, régies vagyok és szilárd?
- Igen, te pótolhatatlan vagy, drágám, hozzám vagy kötve erősen örök pecsétjével az anyakönyvvezetőnek. Szilárdan állsz a lábaidon, még egy tinó sem tudna felöklelni...
- Azt akarod, hogy elessek, Béla?
- Nem azért mondtam, drágám, csak utaltam arra, hogy két lábon állsz a földön.
- Mért, hogyan kellene, a kezeimen, hogy fordítva lássam a világot?
- Nem, Vilma, csak állj a két erős talpadon erősen! Közben gondolj a hazádra, arra szóra, mit jelent a rendületlenül szeretlek kifejezés!
- Gondoljak mindenkire egyformán, azokra is, akiket nem bírok látni és hallani? Ma is bekapcsoltam a tévét és a régi börtön zsargont is megszégyenítő szavakat hallottam. Már egy filmet sem tudok megnézni, mert csak szörnyülködöm. A haza az otthonomba jő, Béla? Én valóban régies vagyok? Rendületlenül nem szerethetek mindenkit, azt a boltost is, aki ma kétszáz forinttal becsapott.
- Nem kell szeretned őket, kapcsolj át másik csatornára, mondjuk egy ismeretterjesztőre!
- Akkor minek fizetjük a többi csatornáért a pénzt?
- Mert szükség van a népbutításra, drágám.
- Akkor sok buta ember él a hazában, mert nézik őket, meg a szappantisztító sorozatokat is.
- Igen, függőségben szenvednek, ez is egy betegség.
- Örülök, hogy egészségesnek számítunk! Rendületlenül híve vagyok az értékeknek. Így szeretsz engem te is?
- Jó, felejtsük el ezt a szót, inkább költőien fejezem ki magam, a kultúra még nem ártott senkinek. A legszebb szerelmes Shakespeare verset olvasom most fel neked: „Az vagy nekem, mi testnek a kenyér, s tavaszi zápor fűszere a földnek;lelkem miattad örök harcban él,mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg;csupa fény és boldogság büszke elmém,majd fél: az idő ellop, eltemet;csak az enyém légy, néha azt szeretném,majd, hogy a világ lássa kincsemet;arcod varázsa csordultig betölt,s egy pillantásodért is sorvadok;nincs más, nem is akarok más gyönyört,csak amit tőled kaptam s még kapok. Koldus-szegény királyi gazdagon,részeg vagyok és mindig szomjazom.”
- Szóval velem jól lehet lakni, napi kenyérnek gondolsz, vagy kenyér gondnak?
- Kenyérnek, Vilma, olyan kenyérnek, mely nélkül éhen halnánk.
- És akkor mi van a Drótosnéval, aki egyáltalán nem eszik kenyeret, mert így fogyókúrázik?
- Ne forgasd ki, drágám! A kenyér szimbólum, a létfenntartáshoz szükséges napi betevőt jelenti. Látod, ennél jobban nem szerethetlek, nélküled meghalnék.
- Éhen halnál, Béla?
- Nem, megbetegednék, ha nem lennél.
- Fűszer is vagyok, Béla?
- Igen, szükségem van rád, mint a földnek az esőre, ezt fejezte ki a költő a versében.
- Lelked örök harcban él miattam? Mint a fösvény...?
- Hilda, már megint kiforgattad! Állandóan aggódom érted, mint a fösvény a pénze miatt.
- Tehát belül dúl a háború benned? Nem gondoltam volna, hogy így harcolsz értem.
- Ha nem vetted volna észre, én vagyok a hősöd, aki megmentett a szomorú vénlányságtól.
- Megmentő hercegem, eddig vakon éltem melletted, nem fogtam fel, hogy milyen bátor voltál, amikor elvettél.
- Nem bátor, szerelmes, Hilda és a szerelem megvakítja a józanságot.
- Tehát engem józanul nem vettél volna el?
- Dehogynem drágám, hiszen tudod te is, soha nem iszom alkoholt.
- Ezért csupa fény és boldogság az elméd?
- Igen, a józanság vakító fényként tündököl az emberek fejében.
- De szépen fejezted ki magad, Béla. Kezdek felnézni rád eszességed miatt.
- Eddig lenéztél, Hilda?
- Nem, csak tudod ritkán beszéljük meg a dolgokat...
- Tegnap este ugyanezt kérdezted, akkor is körbejártuk a témát.
- Én csak beszédtéma vagyok?
- Nem te drágám, azt beszéljük éppen, mennyire szeretlek téged.
- Az idő el tud lopni tőled, Béla? Félsz attól, hogy te fogsz majd eltemetni engem? Én nem akarok nélküled meghalni.
- Jó, majd együtt megyünk a temetőbe, legyen kívánságod szerint!
- Akkor követsz engem?
- Igen.
- Miért akarod azt, hogy a világ lásson engem, mint aki hozzád tartozik? Tudod, hogy mennyire veszélyes, ha valaki lelkesen rajongva mutogatja kincseit másoknak? Még ellophatják!
- Téged nem lop el senki tőlem, Hilda, attól nem kell tartanod!
- Részeg vagy, vagy szomjazol, Béla?
- Mindkettő. Részeg vagyok a kérdéseidtől és szomjas a saját csendemre.
- Szóval terhes vagyok neked?
- Nem, csak elegem van a napi szócsatából, szeretnék végre valami új kérdést hallani tőled.
- Gondoltam, hogy az idegeidre megyek.
- Nem, csak szeretném kiolvasni végre ezt az újságot!
- Magadra hagylak, csak mondd meg, hogy hogyan szeretsz?
- Drágám, mint a hiányát annak, amit szavakba önteni nem lehet.
- Béla, ismét költőien idézgetsz?
- Nem, Hilda, most én beszéltem. Uff.
- A békepipát is elszívjuk?
- Igen, addig is csendben merengek a magányomban.
- Magányos vagy mellettem, Béla?
- Értsd meg, hogy szükségem van kikapcsolódásra, egy kis szabadságra! Lazíts a kötelen, Hilda!
- Elengedjelek? Hová akarsz menni, Béla?
- Szabadságra, drágám.
- Szóval nem szeretsz! Mindig is éreztem, nem volt szükség arra, hogy így közöld velem.
- Aki szeret, hagyja a másik gondolatait szabadon...
- Én gátolom a gondolkozásodat?
- Nem gátolsz, csak felforgatsz engem, mint egy öngyilkos merénylő. Naponta ugyanazt a kérdést teszed fel és én felelek, de mindent kiforgatsz.
- Mert én nagyon szeretlek...
- Ezt érezni kell, nem mondani.
- Szóval Te érzed, Béla?
- Igen, azért nem szeretem bizonygatni szavakkal. Úgy szeretlek, mint a levegőt.
- Megnyugodtam, már tudom, hogy szeretsz engem.
2015. április 16.