Egy január végi jeges, szeles napon esti sétám közben egy
piciny kiskutyára figyeltem fel, aki tisztes távolságból követte
lépteim. Hárrafordultam és ő farkcsóválásssal jelezte bátorságát
felém.
Másnap ugyanúgy csatlakozott hozzám, de már ekkor irigykedve
leste fegyelmezetlen kiskutyámat, ahogy gondtalanul, teli gyo-
morral ugrált mellettem, majd beszaladt a fenyőfák közé.
Ilyenkor a kis gazdátlan odatipegett mellém és mint egy kitartó
hódoló, hűségesen kísért a sötétben. Megfájdult a szívem a gaz-
dit kereső ragaszkodása láttán, el is határoztam, ha lesz udvarom,
magamhoz veszem, legalább kicsit tanítgatja az elkényeztetett
jószágomat.
Aztán nem láttam egy darabig, már azt gondoltam, otthonra
talált, mikor márciusban újra felbukkant az utca végén, de nem
mert közelíteni. Bizalmatlanul nézett felém, az üldöztetés félel-
me, kiszolgáltatottsága erősebb lett a barátkozásnál. Annyiszor
kirúgdalták a bérházakból, annyiszor könyörgött egy kis meleg-
ségért, hogy belefáradt szegényke. Már nem jött hozzám, rájött
arra, hogy senkinek sem kell a hűsége, őrködése. Alattomosan
szeliddé vált és féltem magamhoz hívni, megdicsérni, mert hiá-
ba bíztatnám kedves szóval, ha nem tudok rajta segíteni.
Valahogy így vannak ezzel az emberek is. Aki elveszíti biz-
tos bázisát, nincs családja, egy ideig reménykedve fogadja a
barátkozásokat, de a sértések, durvaságok egyre inkább elszigetelik
magányába. A barátokkal együtt fogy az önbecsülése, bizalma is.
Az emberek megérzik az érzelmileg gyengült kiszolgáltatottságát,
s még jobban megalázzák, végül olyanná válik, mint a gazdátlan eb,
senkinek sincs szüksége rá, azt hiszi és el is kerüli nagy ívben az
embereket.
Pazarlás ennyi értéket hagyni elpusztulni. Az otthontalanok
segítséget kérnek. Ha nem tudják szeretni, üldözik, megvetik őket
abban a tévtudatban, hogy magasabbrendűbbek, mert körülményeik
szerencsésebben alakultak, ne rúgdalják a szenvedőket. Ha annyi
bátorság nem szorult valakikbe, hogy küldjenek egy bíztató mosolyt
a kitaszítottak felé, mert azt hiszik, nekik semmihez sincs joguk,
ahhoz se legyen bátorságuk, hogy bántalmazzák őket. A közömbös-
ség is nagy bűn, a duvaság néma cinkosa és az sem vigasz, hogy ők
ugyanezt fogják tapasztalni, amit áldozataik.
Az áldozatok értékesebbek, mert arcukon már tükröződik a lel-
kiismeret fényjele. Belőlük már kiégett a pokol megteremtésének
lehetősége. Óvjuk, becsüljük embertársainkat, mint önmagunkat!
Új Misszió 1995. február
Irtam Miskolc-Kilián telep Benedek u. 17. alatt.