Dúdolom magamban egyik kedvenc népdalomat, arra gondolva, most is van hangom, kezemben a gitár és énekelem a szomorú dalokat, hátha sikerül most is megvigasztalnom magam, mint ahogyan tettem egész életemben. Számomra soha nem volt nagyobb boldogság az éneknél, s a tiszta szabadság érzeténél, még akkor is elértem, amikor már valóságban tégla és panel fogságában éltem egyedül idegenek között.
Miért is nem virágzott az igaz, örökké tartó, egymás tiszteletén és csodálatán alapuló szerelem egész életemben? Nem csodálkozom azon, hogy minden fa tetején nem találtam rá, hiszen a nagybetűs érzelmeimet elfogadó ember nem ott élt, ahol én, ezért soha nem készültem arra, hogy valamikor is férjhez megyek.
Lánykoromban már természetessé vált számomra, hogy a görbe, szőrös lábú, csúf lányokat viszik az udvarlók egymás után férjhez. Mikor hajnalban dolgozni mentem, ott árulkodott a jegyességről az ablakokban a májusi virágkosár. Mintha a hatvanas évektől megfordult volna a világ, legalábbis körülöttem. Nálunk az volt divat, hogyha valakinek névnapja, születésnapja volt, apa kora reggel telepakolta a szobát virágokkal. Le volt rakva a szívemben az igénye annak, milyennek kell lennie, apa-hasonmásnak annak az embernek, aki felkeltené a figyelmemet. Igen, fel kellett kelteni, mert én nem vettem észre a fiúkat. Osztálytársaimat ugyanolyannak láttam, mint magamat, teljes egyenjogúságot éreztem velük. A másik oka, hogy eszembe sem jutott férjhez menni, az a titok, amit a szívemben őriztem. Rajongtam a bölcs öregekért, az állatokért, a növényekért, a tiszta hangú énekesekért, a szép és harmonikus dallamért, ilyenkor túláradó lettem, mint aki magához ölelné legszívesebben az egész világot. A sértés viszont kioltotta a lángolást, s ilyenkor elbújtam a külvilág elől, s halkan dúdolni kezdtem. Ki lett volna kíváncsi az ilyen talányos viselkedésre? Melyik férfi akarta volna megfejteni a női titkomat?
Néha viccelődtem, amikor éppen boldognak éreztem magam, de ezek a csengőn, emelt hangon kimondott mondatok inkább csipkelődések, élcelődések voltak. Közben komoly volt az arcom. Pedig nem akartam ártani senkinek sem, hiszen jól ismertem a szív minden reakcióját. Aki érzékeny, magából indul ki, nagyon vigyáz arra, hogy még véletlenül se bántson meg senkit, de ha mégis előfordul egy véletlen baki, addig nem tud nyugodni, míg bocsánatot kérve nem teszi meg nem történtté az eseményt.
Foglalkoztam a nyolcvanas évek végén asztrológiával, kínai, európai és azték horoszkópokkal, kéz analízissel. Arra a megállapításra jutottam a szerelmet illetően, hogy nekem nincsen társam a Földön. A Szépség mindenben megnyilvánult: tiszta hang, ruhák, tárgyak és emberek. A harmóniát nyújtottam át viselkedésemmel, megjelenésemmel magamnak és másoknak. Egyszerűség, alázatosság jellemzett, természetessé vált a szépség naponta, amikor belenéztem a tükörbe. Amikor másoknak segítettem észrevéve a legapróbb gondot is az arcokon, úgy tettem, hogy a végén azt higgye, hogy valójában ő tesz nekem szívességet azzal, hogy elfogadja a segítséget. Magam soha nem kértem másoktól, az ember képtelen arra, hogy rászorult állapotban lealacsonyodjék. Ha ez megtörténik, ha a rossz politika rákényszeríti, akkor már meghasonlott magától. Mikor évekig több munkakört végezve sem volt elegendő pénzem arra, hogy a rezsire, ennivalóra jusson, elkezdtem hetente árulni a ruhákat. Nem volt csak egy fekete cipőm, vagy szandálom és egy fekete szoknyám, fehér blúzom, amit magam varrtam és naponta kimostam. Megismertem a szegények tartását, közmondásait arról, hogy nem baj, ha egy van, a fontos, hogy az enyém legyen, engem jelentsen és tiszta. Nem szégyen a szegénység, büszke lehet mindenki arra, amit saját kétkezi munkával megvásárolt, s elért, mert a tisztesség és becsület nem megvehető. Ellenkeztem mindig más használt levetett ruhájával, méltóságon alulinak gondoltam. Senki sem értette meg, hogy azért nem osztogatom a ruháimat, mert mindegyiknek történelme van és mindegyik én vagyok. Már soha nem lehetek ember, nyomorból és megalázottságból felemelkedni lelkileg lehetetlen.
Lefeküdtem meghalni hosszú éveken keresztül, üres elmével, mert képtelen voltam felfogni azokat a dolgokat, melyeken keresztül mentem. Egy kegyetlen világ tisztulás és játék, elpörölés után egyszerűen meg lettem semmisítve, olyan nyomorra juttatva, amit a világ történelmében kevesen éltek át. Megszűnt a Szépség, az énekhang, a remény, hogy valaki segíteni tud rajtam. Akkor megszólított egy tiszta hang tisztelettel, szeretettel, mintha hívott volna vissza az életre. Rácsodálkoztam, mégis van ember ebben a kegyetlen világban? Valóban hozzám szólt, én is számítok, engem is észre lehet venni? Fogságban senyvedő szívemben megszületett a szeretet szikrája, s mintha a múltból nyúlt volna értem két kéz, belekapaszkodtam és mesélni kezdtem mindazt, ami belém rekedt, mert egész életemben némán tűrtem mindenkinek, s minden eseményt. Megpróbáltam összerakni a részleteket, kerestem, kutattam, erőltettem kitágítva értelmemet, hogy felfogjam a történteket. Meg kellett volna értetni mindenkivel, világosan kell kifejezni minden borzalmat és fertelmet, ami velem történt. Közben vádoltam magam, hogy kihasználom az emberséget, miért teszem, miért volt szükségem rá, holott még senki jóindulatával soha nem éltem vissza. Egyre jobban szerettem és egyre nagyobb lett a távolság köztünk, amint feltártam a múltat. Más senki sem értheti, mit jelent az ember-szerelem, amit én nem tudtam átnyújtani már igaz barátságban, nemességben úgy, hogy valamikor is olyanná váljak, akit nem leértékelni kell, hanem büszke legyen rám. Úgy kellett volna rám tekintenie, mint egy börtönbe zárt fogolyra, akinek ő az egész világot jelentette. Ismét önzőnek gondoltam magam, hogy mielőtt elmegyek, jeleket kívánok hagyni, miért nem adom meg magam egyszerűen a sorsnak, mint más emberek tették, szerényen és semmiről sem tudóan?
Önző voltam abban is, hogy azt akartam, emlékezzen rám, ha már nem leszek. Erről énekelik a slágerben, hogy szükségem van terád. Ez mindig csak egyoldalú kapaszkodás, ráadásul a hatalmas teherrel én...
Mégis hálás vagyok a gyötrelemért, mert egyrészt el tudtam valamennyire mesélni az igazságot, másrészt megismertem az apa óta rejtőzködő embert.
2016. augusztus 23.