Az emberiséget minden korszakban foglalkoztatta a halál, az elmúlás. Egyes népek, mint az etruszkok külön halotti kultuszt hoztak létre, lehet mondani, hogy örömmel áldoztak a halál oltárán, míg mások, mint az egyiptomiak keresték az örök élet füvét. Azt tartották, hogy mivel az istenek felett is a halál uralkodik, valamennyien utasok a földön, amit Szerb Antal a könyv címével hitelesen ábrázolt, mint a holdvilággal, melynek sejtelmes, titokzatos fénye kíséri a mindig újjászületőket. Úgy látszik, a halál birodalmának soha nem lesz vége, az egész világ a fogságában vesztegel. A földi élet születése pillanatától készül a halálra. Az emberek mit sem tudnak mindaddig a rájuk leselkedő végről, míg nem találkoznak vele valamelyik hozzátartozójuk elvesztésekor. Az ember ragaszkodik az élethez.
E könyv főszereplője, Mihály szakítani kívánt a mások által megszokottal, nem érezte magát jól az élők világában. Néha megnyílt alatta a föld, mintha el akarná nyelni, magához rántani. Egy ilyen alkalommal találkozott Ulpius Tamással, akivel tökéletesen megértették egymást. Az Ulpius család lett az otthona, a játszótere. Tamás húgával, Évával alakították a könyvbéli szerepeket, természetessé vált számukra a meghalás. Ez az egyik szál, mely végigvonul a regényen. Játék lett számukra a halál, melynek népeit és maradványait Olaszország területén is felleltek, mint a halotti kapukat a házakon. Onnantól a konzekvenciákkal szakítottak, mintegy színjáték keretében lebegett velük az élet. Erzsi, Tamás felesége is szakítani akart a házasságával a jómódú, szép élettel, testi szabadságra vágyott, bár tudta férjéről, hogy gyakorlatiatlan és nem való ebbe a világba.
A regény negatív figurája János, akivel nem szívesen kerül az ember baráti kapcsolatba sem.
Ervin kilépett az Ulpius házból, Olaszországban lett ferences szerzetes. Valaha ő volt Éva szerelme, Páter Severinus lett belőle Folignóban. Lemondó életével szintén a halálnak lett jegyese.
Talán nem véletlen kezdődik a regény Velencében, mert Mihály egyetlen örömét a régi házak történelme és áhítatos csodálata jelentette. Velence annyi mindent tapasztalt, megélt, a sötétség és félhomály fojtogatta. Olaszország Mihály vágya volt gyerekkorától, de úgy érezte, hogy különleges alkalomnak kell lennie, hogy az a megtiszteltetés érje, hogy közelről gyönyörködjön városaiban, falvaiban, épületeiben, ahol egykor a híres emberek éltek. Ilyen vágya teljesült akkor is, amikor a nászúton lekéste a vonatot, melyen egyedül utazott Erzsi, felesége tovább. Nem is bánta, úgy érezte, hogy ez nem lehet véletlen, így közelről tanulmányozhatja a legendás vidékeket. Talán azt is lehet mondani az Ulpius ház játékosaira, hogy holdkórosok voltak. Tamás Rómában találta meg a válaszokat a halál titkairól, mely fellebbentette a függönyt az egyházak túlvilági életben örvendező halálvágyáról is és eredetéről:
„... Hogyan szűnt meg az emberiség vágyódni a halott-szigetek után, vagy talán most is vágyódik?...
-
Csak egy kis saját gyártmányú spengelerei-jel tudok felelni. Hogy az északi népek beléptek a keresztény népszövetségbe, az európai civilizációba, annak, ha emlékszel, az volt az egyik következménye, hogy két évszázadon keresztül nem volt szó másról, mint halálról: a X. és XI. században, a clunyi szerzetesi reform századaiban. A kora-román korban a kereszténységet az a veszedelem fenyegette, hogy a legsötétebb halálvallás lesz belőle, valami olyasmi, mint a mexikói indiánoké volt. De azután mégis előtört eredeti mediterrán és humánus jellege. Mi történt? A halálvágyat a mediterránoknak sikerült szublimálni és racionalizálni, vagyis magyarul, a halálvágyat túlvilági utáni vággyá hígították, átalakították a halál-szirén szörnyű sexeppealjét a mennyei karok és rendek angyali zenéjű hívószavává. Most már nyugodtan vágyódhatott a hívő szép halál után; nem a meghalás pogány örömei után vágyódott, hanem a mennyország civilizált és tisztes örömei után. A nyers, ősi, pogány halálvágy pedig száműzetésbe ment, a vallás alatti rétegekbe, a babona, boszorkányság, sátánosság elemei közé. Minél erősebb lesz a civilizáció, annál jobban tudat alá kerül a halál szerelme.”
Mihály kilépett Éva bűvköréből, kiábrándult, már nem volt képes arra, hogy általa és miatta haljon meg. Megtanult komformizálódni tizenöt évnyi halálvágy után az élethez, melyet úgy könyvelt el: élni kell, mint patkányoknak a romok alatt. Az életet nem szabad túl komolyan venni, bár a tisztesség ezt kívánja tőlünk, de akinek csak játék, annak olcsóvá válik és halálossá életútja.
2015. szeptember 25.