Karácsony viliájára a hó fehérbe öltöztette a fákat, utcákat. Igazi ajándéka volt ez az égnek, milyen is lenne a csendes éj nélküle?
Anna elővette szekrényéből alkalmi ruháját, kisminkelte magát és elfogyasztotta ünnepi vacsoráját, ahogyan tette egyedül évek óta. Betegsége kezdetén még az unokáival ünnepelt, de teherként gondolt rá a vője, évente szóvá is tette ezt a lányának. Maradt a magány, amit nem is bánt annyira, mert nem kell erősen tartania magát mindig, magában lehet beteg és fájdalomtól összetört. Nincs szükség színjátékra, hogy mindig derűt csaljon mások szemére.
Odaállt a fenyőfa elé és nézegette, meggyújtott egy csillagszórót, gondolatban átadta kis családjának a nekik alátett ajándékokat. Szétmorzsolta a könnycseppeket szemei sarkában. Visszagondolt gyermekkorára, az igazi meghitt és boldog karácsony estékre, amikor egymást lökdösték testvéreivel, ki lesz a legbátrabb, aki a csengőhang után belép először a Jézuska-látogatott gyerekszobába. Noszogatták egymást, végül a legerősebb mindig az öccse volt és a legbátrabb is. Mennyire nagy értékeket kaptak, mai napig ereklyéknek számítanak a könyvek, melyek szeretetére az apjuk megtanította őket, s milyen sok van még, amit nem olvasott, pedig egyszer mindent meg akart tudni a világról. Minden könyv ismeretlen világ, melyre rácsodálkozik az ember, együtt él és érez a főhősökkel, csodálatos tájakra vezérel, új gondolatokat ébreszt, gazdagítja az értékrendet.
Anna ajándékai között általában volt baba is, melyet babaszoba bútorába ültethetett. Külön birodalma a szoba egyik sarkában helyezkedett el. Minden hétvégén letörölte, lefényezte a bútorokat, a tükröt megtisztította, kimosta a babák ruháit, kis vasalóját a kályhán melegítve kivasalta őket.
Így készült a házi asszonyságra, igénye volt a rendre, a tisztaságra.
Mindenkit elveszített, értelmetlen és érthetetlen szenvedések között hunytak el azok, akiket szeretett. Anna szívéhez kapott fájdalmában és elgondolta, hogy egyszeri életük alatt mennyi baj érte őket, s csak addig élnek, míg rájuk emlékezik, míg magában hordozza a becsületet, emberséget, mint a legnagyobb ajándék-örökséget.
Megnézett egy filmet a tévében az amerikai csodás karácsonyról, amikor pulykaillat tölti be a lakást, hálaadást rendeznek ilyenkor. Mennyire szeretett volna odaköltözni a nyolcvanas években, amikor öt munkakört végzett egy fizetésért! Mindig mondogatta: ha Amerikában dolgozna ennyit, már rég saját háza és autója lenne. Nem is bírta elképzelni, hogyan élhette volna meg az ott adott szabadságot. Ki lehet az érzéseket is szabadon fejezni, akár a gyermeknek. Ha boldog, nyíltan örülhet, felkiálthat, nem botránkozik, nem irigykedik senki, ha bánatos, könnyezhet, egy fél ország osztozik vele. Vagy talán ez a televízióban mutatott amerikai álom? Itt szégyenlik az emberek az érzéseiket, el kell rejteniük mélyen magukba, mert mindent irigyelnek az embertől, még a szomorú arcát is. Egyszer, amikor egy ügyvéd által egy lerobbant lakásba került okirat hamisítással, aki átjavította a lakás-szerződés összegét aláírás után, s beköltözött Anna új lakásába szülővárosában, de a pénzt a volt férjnek adta át, akit már egyszer kifizetett, felfogadott egy jogtanácsost, miután hiába járta végig a város ügyvédjeit. Volt, aki nagy hangon ki is tessékelte az irodájából azzal a felkiáltással, hogy képzeli, hogy egy ügyvédet megvádol. Hiába tartotta a kezében a bizonyítékot, igazság sincsen itt már régen. Ekkor a jogtanácsos azt mondta szomorú és dühtől szikrázó szemeire elragadtatottan, mennyire szépek, amikor ideges.
Meghalt a volt férj is, Anna emlékét magával vitte a sírba. Elhozatja a menyasszonyi képet a falról, annyi maradt közös emlékként. Szerette mindenki, hiába volt a második házassága, az ő fotóját tették ki és nézegették. Különös szeretett lehetett ez, ami naponkénti megalázással járt. Mikor megesküdtek, s kötekedett a férj, Anna mindig valamelyik dallal válaszolt. Egyszer azt dalolta neki: „Találd el mit érzek, ha rád nézek!”
Aztán lefagyott az arcáról a mosoly, nem kellett hozzá, csak egy év. Már nem Pici volt többé, hanem Nyanya, így szólította, mosolyát sem bírta elviselni, összetört a szíve szavaitól.
Az ember nem ismeri a halált, így soha nem készül rá, teljesen természetes, hogy hosszú, szép élete végén csak elaluszik, mint tették régen kedvenc szomszédban lakó öregei. Tulpa bácsit Tulipán bácsinak szólította, mikor ment át egyik reggel beszélgetni a házaspárhoz, Tulpa néni szájára tette a kezét és azt mondta: - Tulipán bácsi elaludt!
Nem mondta, hogy meghalt, így kislány szívébe nem lopódzott be a félelem a haláltól.
Apja halálakor szembesült először az értelmetlen és felfoghatatlan halállal, ami nagyon fiatalon érte három agyvérzése után. Kommunikációsan teljesen leépült, nem tudott beszélni sem, csak suttogva, bal oldala is megbénult, de így is a hegyen keresztül naponta járt a szőlőt művelni, hatalmas erő volt, ami életben tartotta. Nem tudott könnyezni Anna a sírjánál, csak a szíve fájt, eltemette hatalmas darabját a kegyetlen, fekete föld.
Öccsének megváltás volt a halál, hiszen nem is tudta, valójában min megy keresztül, miért kell kereszteket cipelnie, csak Anna tudta egyedül, de nem tudott segítséget nyújtani, hiszen maga is arra szorulna.
Átvirrasztotta a karácsony éjszakát gondolatainak emlékeivel.
Első nap átjönnek a gyerekek az ajándékokért. Ők nem örülnek a babának, soha nem játszanak velük. Nagy gondot jelent az állandó meglepetés, s izgalommal tölti el a várakozás, egyszer jobban fogják értékelni a tárgyakat, amikbe beletette egész szívét, látszani fog rajtuk az öröm. Egyedül akkor villanyozódott fel a tekintete, amikor kisebbik unokájának egyik ajándékként konyhai kötényt varrattatott pár esztendeje, mert azt volt minden álma és a gyerek felkiáltott örömében. Mennyire nehéz meglesni az emberek álmait! Kérdezősködni, mire vágyik az a gyerek, akinek lényegében mindene megvan.
Gyerekei könyvtárát is odaadta nekik, amiket zsákokba pakolva kivittek a telekre, mint ócska, hasznavehetetlen tárgyakat. Minden hónapban fizetése egy részét könyvekre költötte, mindent megvett nekik, amire szükségük volt, nagyon szerettek olvasni, de azért az esti élet-mesék sem maradtak el. Anna általában olyan meséket talált ki nekik, melyeknek maguk voltak a főszereplői. Nem nagyon kötötték le őket a régi mesék, meg a varázsmesék, bár elolvasták azokat is. Érdekes, Anna sem szerette ezeket a meséket. Egyszer az egyik mesekönyvben ijedten nézte, amint egy fiókból egy kidülledt szemű férfibáb-rajz nézte a vitrinen ülő csodálatos babát. Olyan volt, mintha a ruhája alá nézne. Soha többé nem felejtette el ezt az ábrát.
Amikor egyszer a kisebbik lányának a Piroska és a farkast mesélte, aki természetesen ezt már kívülről tudta, a gyerek odatette Anna szájára csöpp kezét és azt mondta: - Majd én, anya! Hozzá kezdett a meséhez, melyet úgy kezdett el, ahogyan hallotta, körbe írva minden körülményt, hogy Piroska neve azért volt Piroska, mert mindig piros ruhában járt, s egyszer elment az erdőben lakó nagymamájához, aki beteg volt, hogy ennivalót vigyen neki és orvosságot. - Azután mi történt? - kérdezte Anna, miután a gyerek már hosszabb ideje hallgatott. - Hát nem tudod, találkoztak!? És széttárta értetlenül apró kezeit. Igen, már a gyerek végig gondolta a mesét, nem tartotta lényegesnek az egészet elmesélni. - Kivel találkozott Piroska? - kérdezte Anna. - Hát nem tudod, a farkasszal!? Még csak másfél éves lehetett. A nagyobbik lánya tíz hónapos korától beszélt, egy éves korában már énekelt. Anna tanította a gyerekeket egész nap, énekkel ringatta álomba is őket, voltak nekik kitalált közös dalaik.
Hogy is hozhatná vissza ezt a szépséges időszakot, amit csak a férj mulatozásai, durvaságai rontottak el, mikor hajnalonként hazajött részegen? Azt mondta, nincsen miért itthon lennie, amikor Anna mindent egyedül old meg. Kisebbrendűségi érzete volt, megmagyarázhatatlan rejtélyként nézett szembe a feleségével, akit igazából soha nem akart megismerni, képtelen volt rá, mint a szeretetre is. Gyerekeiről tudomást sem vett, nem hatotta meg a kislányok csodálatos énekhangja sem. Amikor sétálni hívta őt Anna, azt felelte, nem vonul fel velük a városban.
Előkészített az interneten egy karácsonyi dalt, melyet majd elindít, mikor a gyerekek belépnek az ajtón, kicsit félve, mert a Csendes éjre a lánya azt mondta, hogy kapcsolja már ki ezt a nyávogást. Milyen változáson esett keresztül gyerekkora óta! S mindezt Anna a betegségének tudta be, melyről igazából nem tehetett, csak arról, hogy nem költöztek el jó messzire lakni, ahogyan tanácsolták a válása után. Itt össze akarnak zúzni – mondták, de ő nem fogta fel, nem értette. Hogyan is tudhatnának neki ártani mások, amikor erősnek és szabadnak érzi magát és amíg két keze van, nekik mindenük meglesz?
Ekkor csengetés hasított bele a csendbe, félénken bekapcsolta a karácsonyi videó-dalt és elindult ajtót nyitni lányának és unokáinak abban a reményben, talán most örülni fognak, talán egyszer igaz lesz régi kívánsága, hogy ne csak karácsonykor, hanem minden áldott nap a szeretet ünnepeljen a szívükben, hogy ismét összeáll a család és nem gondokat cipel többé, hanem szabadon örülhetnek egymásnak.
2013. október 9.