Bájos vagy, nekem a legszebb, legszeretteljesebb. Még mindig, de a butaságot nem szívelem, bánt. Itt élünk, két ember, akiknek össze kellene tartania. Én áldozataként a magyarok apokalipszisének, segítség nélkül és hatalmas kínok között a világ könyvtár skizopren szerelői helyett. Busta írta meg, hogy ez az aszkéta ünnepi cirkusz, melyre tódult a tömeg jegyeket venni, mert azt írták 1986-ban, hogy hatalmasnak látszottam. Karmikus börtön sorsát viseltem, míg ők szeretetben, védelemben éltek. Átléptek a holnapba jeruzsálemi apokalipszisként, új honfoglalókkal, felvéve a neveinket. Elzárkóztál, hogy viselkedésemmel nem értesz egyet, mert eszméltem, mi történik, hogy a győztes média és politika legyőzte a magyarságot, új történelmet írva maguknak.
Ez választott el minket, meg a hivatásod. Homokba dugott fejjel nem lehet várni arra, hogy más rendezgesse át a világot, visszaszámlálásra kerüljön az iszonyat, amit végrehajtottak emberré vált apokaliptikus csapásokkal egyetlen nagy közös áldozásban.
Soha többé nem írok a nagybetűs emberségről, nincs kiért, nincs miért, azt hiszem, örökre elveszett. A közmondás szerint, mielőtt lenézel valakit, vagy leértékeled, vedd fel a cipőjét, járt végig az útjait, s utána foglalj állást ügyében. Igazságérzeted átlagemberé. Megérted az elesetteket, de nem ismered az okokat. Együtt érzel a betegségekkel, de nem tudod, honnan vannak. Ahhoz, hogy véleményt formáljon valaki egy másik emberről, ismernie kell a világ titkait. Itt a legnagyobb baj az emberség volt, minden tökéletlenség és karmikus betegség miatt a magyarokat bántották. Az igazság nem rasszizmus.
Kihűlt a fogságban lévő szívem. Könyörögtem egy jó éjszakát levélért, hogy erőt adj a további haldoklásomhoz. Itt megbicsaklott az emberséged, másodszor csalódtam. Elmúlott a csodálatom, az emberség számomra eltűnt a világból. Vége a dicső világ kezdete pár emberi családjának, kihaltak, családjuk nevét honfoglalók viszik tovább. Ünnepelnek, győzelmi tort ülnek a magyarok felett az egész országban.
Ketten összetartoztunk, azt hittem, örökre, szívemben a neved, de már csak űrnyi fájdalommal. Leértékelésed elviselhetetlen. Nem tudtam boldogságot, nyílt barátságot adni, mert mással kell foglalkoznom, leplezni azt, mit tettek velünk. Marcangol minden leírt szó, mert én voltam a szeretet és a megértés.
A politika apokalipszis a mindenkori lírai karámmal együtt, ennek realista ábrázolásával minden művésznek kötelessége foglalkozni, az igazságot és jövő értelmiségét kell képviselnie. A hazug apokaliptikus jeruzsálemi honfoglalók hatalmas szellemvilággal, kísérettel, utcanéppel, ördögökkel írásait én nem képviselném. Ez jelentené az emberséget, itt kezdődne a világosság. A világ láthatatlan seregével alkotók nem tartoznak az emberek közösségébe. A jók minden országból és a megmaradt pár ember jelentik, a Föld megmaradt realizmusát.
A jóság, a szeretet, a szorgalom, kedvesség, figyelmesség, tisztelet és szív-szerelem nem áradhat olyanok ellen, akik ezért büntetnek és leértékelnek.
Veled tanultam a beszédet, a leplezését a történteknek, a szerelmet. Mérges vagyok, mert fontosabb a magyarok áldozóinak végtelen hosszabbítása és önmaga futtatása. Ők jelentik az új országot már.
Rád találtam, szerettelek emberként. Engem nem tartasz annak. Örülök, hogy különb minden szereplő nálam, emberré váltak egész kelettel együtt egyetlen közös áldozásban.
Én folytatom az Új Bekezdés verseit felkiáltva, hogy hiába-írok, hiába, a szereplők szégyene hála.
2016. december 4.