“A nagy kérdés nem az, mit hoz a holnap?
Az igazi kérdés, mit hoz a tegnap?”
(Márai Sándor)
Gyermekkoromban naponta nagyapával villásreggeliztem, nem tudtam elfogyasztani a rántottát, csak villával. A kanalat, amit anyám otthon kitett a galuskák mellé is, visszautasítottam. 1961-es énekes nagyapa halála is sorsom egy fejezetét zárta le, a szeretetet az operettekkel, sétapálcájával együtt, bár amiket akkor megtanultam, soha többé nem felejtettem el.
A tegnap adta azt a sorsfejezetet, mely a hatvanas évek végén kezdődött el. Addig én és a testvéreim kalapban, szép ruhákban öltözködtünk, nagyon finomakat és csak vitamindús ételeket fogyasztottunk. Míg másutt talán nem is ismerték a déli gyümölcsöket, nekünk kilószámra állt az éléskamránkban a fürtökbe szedett szőlő, dézsás savanyú káposzta mellett, melyet én tapostam fehér piciny lábacskáimmal a mandarin, narancs, füge, datolya, aszalt szilva. Az utóbbit is a zöldség boltból szereztük be apával. Veremben az udvaron mindenféle zöldség, fekete retek. Egyedül a citrommal nem voltam kibékülve, pedig kötelező volt a fogyasztása még ha cukorba mártottuk is. Nekem akkor is összehúzta a szájamat, grimaszokat vágtam és sehogyan sem tudtam rávenni magamat, hogy megegyem, egyedül teába csöpögtetve. Szeder, fekete ribizli és málna igazi gyümölcsből készült szörpöket ittunk. Jaj, ha még egyszer megkóstolhatnám azokat a finomságokat!
Beköszöntött ránk a nyomor, sorsunk új fejezettel indult szüleim válása után. Citrom helyett néha akadt citrompótló tabletta, fodormenta és csipkebogyó, gyógyteák helyett grúz tea, de legtöbbször semmi. A kútra jártunk forrásvízért, hogy a gyomrunkat telítse valami. Tej és kifli többé nem volt reggelire, pedig a gyermek fejlődő csontvázának szüksége van a Kalciumra is. Egyedül a D-vitamin volt adott, annyit lehettünk az udvaron, amennyit akartunk. Talán jobb is volt odakinn, mint a bolháktól hemzsegő ágyban. Többé senki sem takarított. Én még nem tudtam kezelni a mosógépet, lehúzni a hatalmas dunyhákat, csak a konyhában takarítottam, mosogattam, mostam magunkra kézzel Hypó mosogatóban, mert mást nem találtam. Nem törődött velünk senki, voltunk, de ez mindennek nevezhető, nem életnek. Néha főztem állott büdös zsírba tetten pirított grízt. Az élethez szükséges a növekedésünkkel arányos ruházat, a téli, meleg, a nyári, kabát és csizma is. Ezek hiánya hosszú évekig tartott, nem tudom, csupán forrásvíz fogyasztásával tömény élelmiszer, vitamin nélkül hogyan maradhattunk fenn ilyen sokáig egyáltalán? Hollóházán néha Delikát levest is ettem, forrásvízbe öntöttem az ételízesítőt, úgy ettem magában, mint aki soha nem evett. Meg is tudták a tanműhelyben, hogy éhezés történik, befizettették az ösztöndíjamból az ebédet.
Vőlegényem hordta nekem faluról az ennivalót. Én lettem náluk a szegény lánynak nevezett. Vége lett pár évig a nyomorult sorsnak. Élveztem a finom ételeket, hosszú új ruhákat, bár mosónő koromból még nem nőttem ki, csúfoltak is mindig, hogy a mosónők korán halnak. Én tartottam magam, bele sem gondoltam, de a fizetésemből tellett mindenféle finomságra, melyeket magam állítottam elő. Művészet a főzés, aki ínyencnek született, semmit sem tud elrontani. Minden a kedvencem volt, de szívesen jártam csárdákban is nemcsak kirándulás miatt, hanem az otthon el nem készíthető ételek megkóstolása miatt. Egyszerre egy kétszemélyes vacsoratálat képes voltam elfogyasztani. Nem tudtam betelni az ételek ízével és élvezetével. Soha nem látszott a külsőmön, hogy időnként a finomságokból többet eszem a kelleténél.
1990-es év a kórházban zöld szomorúvá vált szemekkel, fel nem téve a kérdést, mit hoz a holnap, csak élni mindig a múltat, ami gyermekkorban kezdődött új sors fejezetet hozott, ezúttal a koldultatás szegénységét.
Hétvégére haza engedtek eltávra, akit a helyemre fektettek addig, ellopta a késemet, kanalamat, ott hagyta nekem a villát. Nagyapa villásreggelije jutott eszembe, de csak egy pillanatra, mert reménytelennek láttam a holnapomat. Festeni kezdtem, árultam őket a Zsarnai piacon, közben már évek óta a gyerekek kinőtt ruháinak eladásából vásároltam be a következő heti főznivalót étlap szerint, mert általában mindent előre tervezek, így a menüt is kifüggesztettem az előszobába. A gyerekek is mindig tudták, milyen apróságért kell elszaladni a boltba, hogy este, miután fáradtan hazaérek, ne kelljen egy tejfölért a boltba szaladni. Nem vettek volna el soha több pénzt, mint amennyire szükségük volt. Nem is nagyon volt miből. Kérelem a tanácson szociális segélyért, hogy tejet és sajtot tudjak vásárolni, igazolni a bevételemet hosszú évekig, majd jött teljes megsemmisülésem után a koldulás immáron egyedül. Tízezer forint havonta, ennyi járt. A lányom tartott el, úgy, hogy fizette a rezsimet, naponta egyszer adott meleg ételt. Nem volt vitamin, tej, egészséges élelmiszer, szép ruha, tisztítószer a lakás rendbe tételéhez, sem testápoló, sem kézkrém. Borzalmas a nyomor, leírni nem lehet. Néha hajnalban kimentem sétálni az utcára, hogy senki se lássa szegényes öltözékemet. Egyszer megkínáltak sodrott cigarettával az egyik kocsma előtt. Nagyon hálás voltam miatta. Aztán elmentem két boltba, hogy hitelbe a tízezer forintom megérkezéséig adjanak kenyeret és tejet. A Berci boltos adott, a másik mutatta a kezével, hogy megbolondult. Soha nem felejtem el a boltvezetőt, azután derült ki, hogy ismert régről, együtt jártak a gyerekeink iskolába. Mennyire mélyre kerültem! Kilátástalan helyzet reménytelenséggel. Ha legalább dolgozni tudnék, ha olyan lehetnék, mint mások, akiknek minden engedélyezett...
Eszembe jutott egyik álmom a sziklai halálnépről, akik közül párat ismertem még óvodás koromban. Egyiket a sziklai szobájában meglátogattam kihalt helyen és aggódtam érte, faggattam, kap-e elegendő ennivalót. Nagyon féltem tőle kiskoromban, akkor nem tudtam, hogy milyen szerepet töltött be, s hogy utána meg kell szűnnie. Sziklákba vonultak vissza elmúlni. Haldokoltak külső szemmel, de elmúlásuk válaszuk szerint nem járt fájdalommal. Megszűntek egyszerűen, étel-ital nélkül is elvoltak. Talán minket is ilyen sorsra szántak, forrásvíz, Delikát leves, pirított gríz, háromféle étel, amit engedtek nekünk a sors fejezete szerint a hatvanas éveknek, s persze a Nap energiája. Fény-evés, már ezt is kitalálták, a természet ereje kell, hogy eltartsa a tiszta természeti embereket. Irigyeltem az elmúlást, tudtam, nekem sokkal nagyobb fájdalmakkal kell szembenéznem, a szépség, egészség elveszítése mellett örökös aggodalomban, szívem változatlansága mellett szégyenemet rejtegetve.
A tegnap sors fejezete talán soha nem ér már véget.
2014. május 19.