Születésem óta tartott
-
vegetáció, nyomor, torzulás, halál -
a könyveknek végük nem volt,
a szerepek szédítőek, ambivalensek:
szent és parázna, angyal és ördögfeleség...
Egyetlen életem sárga lovakkal vágtatott,
a szél erjedés szagot árasztott,
a pöcegödör bűzlő mélysége ellepett.
Mindenkit aratott a féktelenség,
ki valaha is szeretett,
szidalom és közömbösség, leértékelés...
Egy nap rácsodálkoztam a szívem vágyára,
sóvárogtam egyetlen levél-jeladásra,
mely azt üzente: az ember nem adja fel.
Megtanultam szeretni. Fájt, szurkált.
Minden szó égetett, mert nem ment helyesen,
gyakorolni kevés volt az idő.
Csodáltam és féltettem, terhem hatalmas.
Szíve túl gyenge, nem lehet....
Tisztelet és figyelem... már miatta éltem.
Ember-szerelem ébresztett
a karvaly karmok között,
felálltam, elindultam kábán, inogva.
Már követeltem az életet,
türelmetlenül esdekeltem.
Barátságom teher, elveszítettem...
de felálltam, szemezve hóhérjaimmal.
Kérésem a fertelmes iszonyat után
egyetlen egy csupán:
jó sors, semmi más.
2015. október 6.