Éjszaka hölgye, nekem Te voltál a titok,
meg nem fejthettem, csak éreztem, ellágyulok
ahányszor bennem égtél teljes pompáddal,
szerelem lángját, lágy zenét küldtél égi orcáddal.
Most előtted állok pőrén, fedetlen kebellel,
vizsgáld meg szívemet, mondd, miért hagytál el?
Adtad rég a borzongást, szépségekkel csodát,
kértem Tőled menedéket, egednek egy csillagát,
mely fénylő vigasza ártatlan szenvedőnek,
csapások által tönkretett szívet szeretőnek.
Ezüst Hold-fény melódiát eldaloltam Neked,
apokalipszis végtelen, nem segít senki meg.
Mentették irhájuk a tékozló, gyáva istenek,
sorsot vetettek Reád is a fertelmes seregek.
Ruháim kitűzve minden bokorra és fára,
kincseimtől megfosztva várok – ez a fáma:
elvette az életet gyalázattal féktelenek népe,
sorsukat elhordoztam. Segíts égnek éke!
A magány már régen társam, fogoly a hű szívem,
szabad madár a gondolat a végtelen tengeren.
2015. január 25.