Franciaországi tartózkodásom egyik napjára terveztem a múzeum meglátogatását. Egyedül mentem, családom unszolására vágtam neki az útnak. Úgy gondolták, hogy kikapcsolódásra van szükségem.
Gyalogosan sétáltam végig a Szajna partján. Az eget szürke ködpára borította. Elgondolkoztam, mi lehet az oka annak, hogy ezt a szép várost nem a napfény dicsőíti, öleli át. Visszaemlékeztem történelmi tanulmányaimra, a giotinnal való kivégzésére, talán a véres események örökre beivódtak a város légkörébe.
Odaértem a Louvrehoz, mely a világ egyik legismertebb és 1793. óta Párizs legnagyobb múzeuma. Először kívülről csodáltam meg a 673 üvegtáblából épített egykori kastélyt, ma hatalmas felépítményt.
Körbejárni is sok, hát még végigjárni kiállító termeit.
Csatlakoztam az éppen induló egyik csoporthoz. Mivel franciául egészen jól értettem, nem esett nehezemre a magyarázó szövegek értelmezése.
A francia emberek híresek a művészeteikről, minden időben a festők, zenészek kedvenc helye volt a csodálatos fellegváros. Nemcsak az égbetörő tornya nevezetes, minden utcája, lakója árulkodik az egykori bohémségről, mely az itt lakókat jellemezte.
Reneszánsz korba utaztam vissza társaimmal. Pillantásom ráesett az éppen engem fürkésző francia férfire. Rácsodálkoztam, örültem annak, hogy végre találkozhatom az igazi őslakos tipussal.
Leonardo da Vinci Mona Lisat festménye előtt már bizalmasan odasúgta a francia idegen a fülembe:
Magyarázatát elragadtatva hallgattam, tudtam, hogy a kísérőmmé vált francia csodálja az asszonyokat. Gyenge hullám futott át testemen, mintha megérintett volna az örökkévalóság a férfi személyében. Előttem eddig a férfiak voltak a titokzatos szfinxek, kiismerhetetlen lelkekkel.
A festő Angyali üdvözlet festménye elé értünk. Itt kísérőm hosszasan ecsetelte azt a körülményt, hogy még ma is vita tárgyát képezi, valójában ki festette a képet, de a háttér és a kép maga a nagy festő kézjegyét őrzi magában.
Közben bemutatkoztunk egymásnak, ő Pierre, egy nemesi család leszármazottja, aki a művésznegyedekben éli napjai nagy részét.
Egészen meghatott ez a magyarázat. Már ismerősként lépkedtünk egymás mellett. Elvarázsolt királykisasszonynak éreztem magam a klasszicista korban, akit éppen a királyfi vezetget végig birodalmán.
A Madonna virággal festmény következett.
Megszédültem ennyi szépségtől és úgy döntöttem, másnap folytatom a múzeumi látogatásomat. Nem is vettük észre, hogy már régen leváltunk a csoportról, mellyel együtt indultunk. Szorosan fogtuk egymás kezét, mintha már régóta ismernénk egymást.
Kifelé tartottunk, amikor észrevettük, hogy lágy nyári eső permetez az égből. Visszaindultam a szállodába gyalogosan. Pierre lágyan tartotta kezeimet. Nagyon szeretek esőben sétálgatni, olyan andalító mámorba kerülök ilyenkor. S így kéz a kézben úgy éreztem, mi vagyunk Párizs egyetlen szerelmes párja, akik együtt indulnak a jövőt és egymást felfedezni. Beszélgettünk a szállodáig, s ott azzal a reménnyel búcsúztunk el, holnap ismét találkozunk, visszarepít engem ismét a régi korokba, folytatjuk a múzeumi látogatást. Ekkor Pierre elnézést kért és elszaladt a legközelebbi virágárushoz. Átnyújtott nekem egy szál hófehér orchideát. Szívem repdesett örömében, nem is repdesett, majd kiugrott a helyéről. Úgy éreztem magam, mintha első randevúra készülnék, csak ez egészen más volt. Idegen országban egy igazi férfi szívének rabságába kerültem. Hosszú, szenvedélyes öleléssel búcsúztunk egymástól.
Én szárnyaltam a boldogságtól, bekapcsoltam kedvenc romantikus slágeremet és mindig előlről indítva a számot nem láttam mást, csak Pierre arcát, visszapergettem férfias hangján elhangzott festmény magyarázatait.
Mennyire igaza volt a családnak, hogy az ismeretlen világ mindig tartogat meglepetéseket, nem tudhatni, mikor jön szembe a nagy Ő. Ernyedten engedtem át magam az illatos habfürdőnek, lehunyt szemeim előtt megjelent a boldog jövő.
2014. január 7.
