- Béééla! Vigasztalom szegény Magdikát, ismét feladta a reményt, nem akar élni.
- Nagyon nehéz a helyzete, drága Vilma! Már az én hitem is megrendült abban, hogy van segítségük az embereknek a Földön.
- Másoknak könnyebb, van feljebbvalójuk, van kihez fohászkodniuk.
Az egyik ismerősöm mesélte tegnap, hogy eladta a lakását úgy, hogy a vevő meg sem nézte. Az ügyvéd előtt szembesült azzal, hogy lakást vásárolt. Azt hiszi ezért, hogy neki Isteni gondviselője van.
- Milyen Isten az, aki befolyásol bárkit is gondolatban, akaratában?
- Látod, az ilyeneknek van védelmük, másoknak meg ártanak.
- Ezek is teremtők, de a sötétséget képviselik, bárkit tönkre téve, aki a teremtményük útjában áll. Magdika nem rendelkezett soha védelemmel, annyira jóságos és tiszta volt, hogy mindenki tönkre akarta tenni.
- Igen, Bélám, pedig annyira bízott abban, hogy vannak igazságos hatalmak, akik a segítségére sietnek.
- Most mi történt, drága Vilma?
- Baleset érte, életében először. Maga sem hitte el, hogy ez megtörténhetett vele, mindig annyira óvatos volt. Összetörte magát, eltört a válla akkor, amikor segített egy asszonykának, aki elesett éjszaka a lakásában.
- Szóval egyből megkapta a sorscsapást. Ahogyan elmesélte az életét, ez már születése óta történik vele. Mindig bízott abban, hogy egyszer vége lesz, többen meg is kérdezték, még mindig tart-e, de nem siettek a segítségére.
- Hiába-tollal írtak, azt írták. Senki sem folyik bele a művészetekbe feltérképezni, mi történik itt valójában nagyon régóta.
- A művészet dolga lenne a remény adás is, drága Vilma, s mellette az igazság elmesélése, de remélhetőleg még az áldozatok életében.
- A remény mindig a jövőt jelenti, hiszen a borzalmas múltra és a jelenre nem lehet építeni. Nem tudom, tisztességes-e táplálni valakiben a csoda várást?
- Csoda még soha nem történt, bűnjel itt minden és cinkos a néma...
- Az ember nem vonzza be a sorscsapásokat, de ha ezek folyamatosan történnek, időnként feladja, nem lát kiutat áldatlan helyzetéből.
- Igen és az emberek egyetlen életereje, a szíve a csapások ellenére is egyre vágyik, az életre, drága Vilma.
- A világ rossz felé halad, az ország lefelé építette a középkor templomait, mindegyik szerepjátékos csak a saját elméletét képes képviselni, nem képes látni a valóságot. A földre szállt játszótér és minden történelmi kor képviselője, mint könyvszereplő végtelen játékot űz.
- Így van, Vilma, felemelt sorsukkal megterhelték az ártatlanokat. Azelőtt a teremtett árnyékok nem áldoztak embereket.
- Most meg mindenért az emberek voltak megvádolva, ami belőlük hiányzott, vagy hibádzott.
- Iszonyat ez, hogy bűn lett a jóság, szépség és a nemesség. A vér és a könnyek hiába hullottak.
- Általuk tisztul a Föld, emberi sorsot kaptak, egyetlen közös nagy áldozásban.
- Mások könnyen adnak tanácsokat, akiket megmentettek sorsuktól, nem értik a szenvedéseit a halálra ítélteknek, akiknek egyetlen bűnük volt az emberség.
- Igen, azt mondják, Bélám, hogy azért szenvednek, mert biztosan megérdemelték elfelejtve, hogy minden gazdagság, hírnév és siker a féktelenek Istenétől adott.
- Ezért nem tudok én sem reményt adni Magdikának, azzal biztatni, hogy egyszer is véget ér a hosszú méltatlan szenvedése.
- Még beszélni sem lehet róla, Bélám, mert ha csak céloz arra, mik történtek vele, már ki is közösítik, vagy megbélyegzik, mert ezek a dolgok titkon és a láthatatlan világban történnek. Kapaszkodott szalmaszálba, mint egy fuldokló, de mindenki cserben hagyta.
- Amíg remélünk, élünk, mondják, de ez ebben az esetben nem állja meg a helyét, mert az embertelen helyzetet nem lehet életnek nevezni.
- Azt mondják, reménytelen nem létezik, nincsen lehetetlen, csak tehetetlen. Hogyan is tudná Magdika Bélám felvenni a harcot az őt legyőzőkkel szemben?
- Ez gondot jelentene, drága Vilma sok egyháznak is, akiknek a dolguk lett volna a háború egymás ellen, hiszen mindegyiknek megvolt a létrehozott vallási ellensége. Az ember nem értheti a politikai erőket mozgató hatalmakat, nem tudja, mi is történik vele, csak érthetetlenül tűr.
- A reménnyel is visszaélnek a gonoszok. Néha felcsillámlik a lehetősége egy szebb és boldogabb jövőnek, de ezek csak átmenetek, arra valóak, hogy a féktelenség még nagyobb csapással sújtsa mélybe az elesetteket. A remény szimbóluma lehet a szivárvány az égen, szövetségként a láthatatlan segítő és az emberek között. A remény ugyanúgy szerte foszlik, majd ha jön a frissítő permet, ismét megjelenik.
- Igen, drága Vilma, ilyenkor az ember új erőre kap és kinyújtja kezeit az élet felé, ami számára a gyászt és halált jelenti.
- Értük kellene kongani ma minden harangnak, felemelni a hangot és hirdetni az igazságot.
2016. május 23.