Sétáltam régiségeket mustrálva,
íróasztalokat, vitrineket csodálva,
s megláttam őt ólom súlyon állva,
fényképezőm felkaptam, néztem rája.
Hat éves voltam, iskolába mentem,
teremnél filcből váltócipőt vettem,
az osztály felvikszelve fényességgel,
mintha olajon léptem volna széjjel.
Odabent vár ránk a zománcos lavór,
benne lila hipermangán fertőzés, kór
elleni védelemnek, s hozzá körömkefe,
bűzös vízzel indult itt a meskete.
Meleg volt télen is, odabent vaskályha,
mellette állt a fekete széntartó kupa,
a hivatalsegéd a termeket körbejárta,
a kályhákat jó erősen szénnel megpakolta.
Ontotta a kályha a meleget a teremben,
kis ingecske, kötény ruházat lengében
elegendő volt, jöhetett az olvasás,
írás, számtan, gyurmázás, krétázás.
Elbúcsúztam mindig forró vaskályhától:
-
Várok reád holnap! - súgta önmagától,
s másnap első pillantásom reá esett,
izzott, úgy köszönt nekem jó reggelt.
2014. június 1.