Hetekkel ezelőtt elhatároztam, hogy a szerda mindig prózás, novellás nap lesz. Néha van témám, vagy egyszerűen böngészgetek és meglátok egy szót, vagy idézetet, s már van miről írnom: a saját véleményemet.
Mindenkinek van véleménye, de más-más szemszögből, más emlékeket ébresztve benne. A vélemény tapasztalat. Az az ember, aki a világból minden rosszat átélt, egészen másképpen látja benne a helyzetét, kicsit kívülről szemlélve mindent. Ezelőtt húsz évvel fanatikus voltam kissé, vallásos irodalmat olvastam, sőt adventi iskolát is végeztem. Elhittem, hogy a Bibliában foglalt holt tengeri tekercses legendák ma is érvényesek, sőt a könyvben benne van az egész világ. Akkor jött a megdöbbenés, amikor rá kellett jönnöm saját sorsomból, hogy ma is élő berendezett szereplők és világ végi csapások találhatóak e könyvben, mely mindig kezdődik elölről. S mellette ott van az apokrif irodalom, vagyis a világ minden könyvében érintett voltam. Ez volt a „Gondolatok a könyvtárban” berendezés, ami minden országot érintett. Én már másképpen látom, igaz, hatalmas fájdalommal a megmentett szerepjátékosokat.
Ürességet érzek, de nem azért, mert nincs véleményem most semmiről, hanem azért, mert állapotom nem engedi azt, hogy célokért küzdjek.
Gyerekkoromban nem értékeltem az érmeimet, mert nekem a díj, az elismerés csupán erkölcsi lehet. Nem érdemeltem meg őket. A szánkóversenyen véletlenül nyertem első helyezést, valójában csak ketten indultunk. A tájékozódási futóversenyen a bátyám kísért a hegyi ösvényeken, mert bizony már akkor is eltévedtem volna. Nem érdemeltem meg a bronzérmeket. Erkölcsi elismerés akkor ért, amikor gitár vizsgán első osztályban színpadon előadtam az Udvarom, udvarom kezdetű dalt, énekeltem és gitárral kísértem magamat. Erről a bizonyítványom mai napig a Zeneiskolában maradt, nem adták ki nekem, hogy gondoljam meg, ott hagyjam-e, mert én voltam a legjobb tanuló. Ehhez előtte naponta több órát gyakoroltam, csakis kottákat kértem születés-névnapomra, minden dalt, slágert megtanultam, vagyis ez a fellépés valóban erkölcsi elismerés volt, ez az ötösöm a bizonyítványomban. Másképpen nem érdemes célokat kitűzni, csak ha szorgalmas az ember.
Gyors-gépírásból első osztály végén két országos versenyen indultam. Kaptam két érmet, de az egyiket a szőke tanárnő, akinek nem voltam szimpatikus megtartotta magának. Én már akkor kevésbé tudtam magam mellett kiállni, mint ahogyan egész életemben. Nem tanultam meg, nem volt kitől. Rengeteg munka volt a két országos verseny mögött egy év tanulás után. Nem tudtam iskolába járni, mert nem volt kire hagyni a gyerekeimet. Minden délután, mikor aludtak a kicsik, én leültem a konyhában, egy órát gépeltem, egy órát gyorsírást gyakoroltam. Néha bementem az iskolába megkérdezni, hol járnak, meg dolgozatokat írni. Nemtetszésüket fejezték ki néhányan, hogy a két gyereket vittem magammal, beültetve addig őket a hátsó padba. A két érem valódi erkölcsi elismerését jelentette a befektetett munkámnak.
A kilencvenes években hetente megjelentem valahol. Nem éreztem semmit, csak dühöt, mert úgy éreztem, hogy csak megalázás az egész. Futtató, ajánló kellett mindenhová. Mindig láttam a megjelenésekben valami ismeretlent, sötétet, különösen az írásaim mellé biggyesztett illusztrációknál, melyek félelmet váltottak ki belőlem és ellenkezést. Egyedül a Dörmögő Dömötörben való megjelenést éreztem erkölcsi elismerésnek. Büszke az ember nem lehet, csak arra, ami tiszta, s valóban őt ismerik el vele. Nekem a vers és a személy nem különálló, a versből lehet következtetni az írójára, de csak azoknál, akik a szívükből írnak, akik őszinték. Ez az írás lényege, az őszinteség, hazug felvett érzelmekkel nem lehet alkotni, az erkölcstelen még akkor is, ha hatalmas munka fekszik benne. Tehát egyrészt szükséges a nyelvtani tehetség, a vélemény az életről, a napi dolgokról, az igazság, melyet megtapasztalt valaki, meg szükség van arra is, hogy fejlessze költői formáit.
Más-más képet festenek a különféle gondolkozások. Már én nem lehetek ugyanaz soha, amilyen voltam húsz éve, átégtem a szerepeken. Látom, hogy egyetlen fontos megbecsülésre, s kiemelésre való dolog van, mégpedig az emberség. Tehát a valódi megbecsülés azt jelentené, hogy szabadon és békességben élhetnék, mint ahogyan másoknak megadták. Erkölcsire már nem vágyom, ha lenne is, elkéstek vele. Azt hiszem, hogy az igazságnak és becsületnek még itt soha nem történt a kiemelése semmilyen téren.
Nem tudok munkát fektetni abba, hogy valamilyen célt kitűzve éljek, mert reménytelen a helyzetem. Pedig erkölcsi elismerésem nélkül magamnak, mely a tartást adja nincs értelme a létezésnek. Pár hete írtam egy hosszú novellát és megerőltettem magamat, hetekig pihentem utána, egyszerűen húzott le a fejem a párnára. Gyenge mindenem, így már belőlem soha nem lehet valóban semmi sem, még ember sem.
Már lassan tíz éve tanulok írni, helyesírni is, összeszedve megbénított gondolataimmal fejből a régi, megsemmisült életművemből pár írást, éneket, vázoltam a meséket. Már soha többé nem tudom megírni ismét a világ történelmét daljátékokban, sem előadni. Azóta a régi korok írásaiból megszületett az összes vastrágya elmélet képviselőivel együtt. Pár versem megjelent egy színvonalas antológiában, amiért nagyon hálás vagyok, még akkor is, hogy végig szégyenkeznem kellett rossz helyesírásom miatt. Hálás vagyok, hogy ha rövid időre is, de befogadtak, én is fontosnak érezhettem magamat. Ez nagyon sokat jelentett akkor, amikor meg voltam teljesen semmisülve, mindenki által lenézetten, megbélyegezve.
Aztán következett az élet-mozaikok, a részletek összerakása a nekem születésem óta elmondott mondatok alapján. Leplezni kezdtem a nagy életcirkuszt, az ébredő játszóteret, s valamennyi szerepet. Már ekkor kiközösítettek egy helyen, értéktelennek kiabáltak. Nagyon megviselt, két év dühöt köszönhettem nekik. De megtapasztaltam a mindig nélkülözött tiszteletet és ember-szeretetet. Most úgy érzem, hogy nem vagyok való egyetlen közösségbe sem, ha megjelenek valahol, szégyent érzek, ami nagyon mélyről gyökerezik. Úgy érzem, visszaélés részemről, leplezésemmel ellenkezik erkölcsileg az, hogy engem úgy tekintsenek, mint más egészséges költőt. Nem tartozom már sehová, nincsen hazám, semmim sincs, ami erkölcsi elégtételt jelentene.
Abraham Lincoln fogalmazta meg a legfontosabb mondatot: „A jellem olyan, mint a fa, a hírnév pedig mint az árnyéka. Az árnyékra gondolunk, pedig a fa a lényeg.”
Én nem szeretnék soha árnyék lenni, a jellememet pedig most már meghatározza a megélt történelmem, mely állandó, nincs holnapom, csak szörnyű jelenem.
2016. március 30.