Különös, magányos bárkám
hánykolódik a pöcelében.
Errefelé nincsen Ararát-hegye,
olajág sem zöldül új Időknek,
a békegalambok kielégülten heverésznek
a begyükben dagadt odalökött napi kenyértől.
Egyre erősebb az orrfacsaró bűz,
a halál és dögök aratnak dicsőséget.
A patkányok építik a templomot
-
lefelé -, süllyed a világ.
Ráeszmélek hibernált állapotban,
még élek, de testem fekélyekkel mérgezett.
Megkísérlem a lehetetlent:
evezek a kanálisban hevesen,
fehér zászlómmal integetek,
hátha kiviláglik a sötétből,
s észlelik odafenn a fényben
tehetetlenségemet.
SOS jeleket kopog a szívem,
irigyen sóvárgom a kék óceánon futó
árbócos vitorlás hajókat.
Felidézem múltamból a szépet,
tervezem a jövő-képet.
2015. április 6.