Bőrömön sűrülnek az esőcseppek,
kísérnek engem végső utamon.
Egy hatalmas szakadék fölött lengek,
lábujjhegyre állok, megérint a nyugalom.
Az elmúlás kering fejemben, mint karvaly,
mely feloldozza emlékeim zsongását,
súlyom oly' könnyed, puha, mint a vaj,
zuhanás előtt látom az ős-természet csodáját.
Hullámzanak már alattam a kövek, a mélység,
lágy tenger a szívem, a fájdalom taszít,
leugrom, szárnyaival nem tart meg a kékség,
ha a világ fájdalma és reménytelensége vakít.
A végakkordot csendesen permetezi az ég,
zenélnek a sziklák, tamtam ritmusuk idéz
egykori időket, mikor még boldogság ért,
s egy tompa puffanással halálom visszanéz.
2014. június 5.