Gondolatban sétálok a macskaköves utakon
az őszi Balaton mellett. Kissé beleborzongom,
mikor hideg vízét érzem bőrömön és odavon
súlyos gondom az állóvíz aljára. Megborzolom
hosszú sörényemet, mikor a hínáraljat látom.
Ott a mélyben csendben némán beszélgetnek a halak,
már nem is ívnak és a hideg fagyasztja világom,
a fagy, amely az elmúlással járva siet, s marad
állandó kíséret talán, de nem fogad magába,
csak vérig sért és csonkít, megcsúfolja napjaimat.
Barátom lennél tán, fognád kezem meleg szobába',
ujjonganánk, végre megtaláltalak. Úgy örülök,
elmondani nem is tudom, állandóan érezem,
ha Rád gondolok, nagyon megkönnyebbülök, s derülök,
egyszer talán életben megérinthet a két kezem.
Mennyi mélységet, vágyat vet fel az őszi Balaton,
életek feletti élet vizét végre belátom,
szeretem, mert a természet is igazi barátom,
utam járom, felível a jövő tükör-hullámon.
2014. október 5.