Emlékezem Reád naponta, soha nem feledlek,
szívem, míg élek magyar rög alá végleg nem temethet,
jeltelenül nem hagyhatjuk el a földi életet,
itt éltünk, s itt vonták el tőlünk a robot béreket
vigyorral mondva az emberek nem pénzért dolgoznak,
kihasználva a szorgalmat, csak ingyen hasznot hoznak.
Hobbi volt a focizás, nem önző érdek vezérelt,
egyetlen út a becsület, s a balszélső feléledt,
adott volt a tehetség – először szív-nagyobbodás,
majd követte az edzőség – s még volt példa folytatás.
A város és környéke a törvény-szavadban bízott,
szervezett vezetésed alatt emberségtől hízott.
Mert szükséges volt a jó példára az ifjúságnak,
tömegeket vonzottál, hittek az erős bástyádnak.
Bejárták Veled a Balatont és a természetet,
tanítottad az állat és növény ismeretet.
Büszke mellem is megdagadt, ifjú természetjáró
lettem én kicsinyke gyermekként, örök-időt álló.
De mérgelődtél kartársaid lustasága miatt,
hazahordtad munkáját naponta mindig másoknak.
Fűztem Veled együtt vasalók gyöngyfüzér belsejét,
akár, mint a karácsonyi díszeknek a velejét,
melyeket hajtogattunk, sorba kötöztünk szüntelen,
csillám-világító fája ügyesnek csak így terem.
Magad betonoztál, építetted családi házad,
tükörjárdád mutatta erős, kétkezi munkádat.
Türelmes apaként tanított két őzike szemed,
derűsen biztatott engem, a jót soha ne feledd.
S mikor időnként rossz voltam, szemöldököd volt a jel,
összehúztad ilyenkor, s bizony éreztem, fenyítel.
Egyszer sírni láttalak a lila orgonák alatt,
meghalt a jóságos nagymama, szíved majd' megszakadt.
Nem értetted még akkor, mint ahogyan én soha sem,
emberszív túl gyenge, itt ártatlan szenvedést visel,
méltatlan az életút, amit hordoztunk közösen,
még én a földön vagyok, s a szív-fájdalom ünnepel.
Második könnycseppet leányod, miattam ejtetted,
amikor megaláztak engem, a szíved megrepedt.
Nekem a lila orgona apa-könnycseppet jelent,
szeretlek örökké – hozd el a múltamat, s a jelent!
Őrizlek, míg élek, örök tisztességnek jelképe,
Te leszel mindig a nagybetűs emberségnek éke.
2014. november 18.