Lebegek.
Halál és élet közt.
A halál elfut tőlem,
bár nincs frigyünk,
az élet fogva tart...
iszonyat.
Tükörben emlékek
tehetséges, zenész, dalos Én,
aki naponta többször énekelte
- mikrofonnal kezében -
"ki a legszebb a világon... a Katika.
Gyönyörűségeim a szépség,
tisztaság, harmónia;
állandó szolgálat....
látni, vigasztalni a szomorút
volt határtalan feladatom.
A legszerencsésebb csillagzat alatt
a legszerencsétlenebb, csapásokkal,
labirintusokkal, feszületekkel teli
vegetáció, nyomor lett osztályrészem.
Ékességeimtől megfosztva,
fenékig ürítve a lelki terhek méregpoharát...
a tükör ellenségem lett.
Benne van a sötét világ minden ártója.
Azt írták egyszer rólam,
hogy a tömegben egyedül élek,
fehér angyalszárnyakkal.
Szemeztem hóhérjaimmal begyűjtés
és begyújtás között.
Kiválasztottak szerepét hordoztam.
A jóság meghasonlott...
állandó szorongást és készenlétet
eredményez a nyilvánosság miatt...
leplezem, próbálom összerakni
a részleteket.
Engem soha senki nem szeretett.
Magam voltam ember-szeretet.
Kísért az értelmetlen halál.
Vélem, már nincs jogom ahhoz,
hogy tisztán és igazán legyek
más előtt...
mert vétettem a jogok ellen,
mely mindenkinek megadatott,
legyen az apokaliptikus szereplő,
vagy cinkos hallgató.
Vétkeztem, egyedül az igazság ment fel.
Nincs más szabadító.
Könnyes üzenetem kottázza a szél,
hiába tollal írok:
Nincs a Földön segítsége embernek,
kinek élete és végzete halálos játék.
Borzalmas élni s érteni e tanítást.
Kilátástalanságban, szenvedésben,
deformációban az életöröm az egyedüli
hatalom.
Ilyennek születik ember.
Boldognak és szépnek.
Most nincs véleményem tükörképemről.
Az arc személyiség, a szem lélek tükör.
Megbomlott a rend,
a külső-belső egység,
összetört a szív.
Szerepet játszom,
imitálom az életet.
Bánt a jellemtelenség.
Azelőtt lepergett rólam,
akár a pletyka...
Méltóságot sért
az iszonyattá vált
piros vérholdas
egyszeri élet.
Halott vagyok.
Mindörökké halott.
Hogy leszek-e ember,
Ember és semmi más...
A kérdés adott.
2016. október 9.