Kohut Katalin: Nyári gondolatok

 

 

Hetek óta szemezek a dokumentummal, amióta fizikai fájdalmaim vannak. Azt írták nekem az állapotomra, hogy én patológikus eset vagyok. Valószínűleg igaza van az „okos” nőnek, hiszen egy beteg ember valóban érdekessége a kórbonctannak. Én viszont le vagyok győzve, az engem fogságban tartó erők meghaladják a halottkémek feladatait, de azt hiszem, minden hatalmasságét is. Mindenesetre különös elgondolás volt a patológia szó emlegetése a betegségekre.

Eltört a vállam már két hónapja. Magam előtt látok ilyenkor egy kerti növényt, mondjuk egy tököt, amelyik kúszóindáival kapaszkodik az életbe, s ha mondjuk, rátapos valaki, bizonyára elpusztul, nem forr össze, mert nem rendelkezik csontozattal. Az emberi test tökéletes, mint a természet, ha megsérül, gyógyítja önmagát. Persze, attól is függ, milyen jellegű az őt ért betegség, mert van gyógyítható és úgynevezett krónikus, mely esetben csak az állandó meglétét lehet diagnosztizálni. Most a szervezetem, a szívem ismét küzd a bárányhimlő-féle herpeszes idegeket támadó szövődménnyel, mely a legyengült szervezetet éri.

 

A tök példájánál maradva én úgy képzelem el az emberi lényt, aki összekötve van az édesanyjával, ő táplálja saját testéből, sugározza a szeretet-fényt, mely a boldog, kiegyensúlyozott élet alapfeltétele. Akit nem szeret az anyja, nem dajkál, ölel, csókolgat szerelmesen, az egész életére gyámoltalanná válik. A csodálatos emberi testet, szívet jobban kell törődni, ápolni, mint egy növényt, bár meg kell adni, hogy a tudósok szerint a növény is meghálálja a gondoskodást, sőt az állatokra is jellemző, hiszen szívvel éreznek ők is. A szív a szeretettől erőssé válik, a sérelemtől meggyengül.

A régi bölcsek szerint az anyag egy funkcióra képes, összehúzódik és tágul, a növény kettőre, mert hőt vesz fel és ad le, az állat háromra, mert szívvel rendelkezik, érezni tud, az átlagember négyre, mert az előbbiek mellett gondolkozni is tud, míg a művész ötre, mert intuícióval is rendelkezik.

 

Mikor kiszakad a gyermek, elvágják a köteléket láthatóan az anya és közötte, mert kialakult az élet saját gerinccel, szívvel és mindennel, ami az élet feltétele. A leválás fájdalommal jár, s onnantól a csöppség egyetlen dolga a megtanulása a test minden funkciója, s az emberség, melyhez jó példákkal elsősorban a szülők járnak elöl. Még nem láttam olyan tököt, mely ha leválik az indájáról, önálló életet képes élni. Nem rendelkezik az anyatest védelmében kifejlődött törvényével az emberségnek, az élet-energiát, a test működéséhez szükséges vér pumpáló szívvel. Mennyi merénylet naponta e tökéletes szerv ellen! Lehet szavakkal ártani, lehet ijesztgetéssel, de magunk is véthetünk ellene életerőt gyengítő káros szenvedéllyel.

Ha megsérül valamelyik testrészünk, a szív duplán végzi tevékenységét, mert oda is pumpálja az „életet”, a vért. Felvállalja a betegséget, mert az a dolga, hogy egész életében szolgálja, életben tartsa az embert.

 

Tehát az anyától való leválás csak akkor lehetséges, amikor a magzati létforma emberivé válik, minden életfeltétel kialakul. Onnantól két szívben élnek egymás mellett, de külön. Ha megfelelő a szeretet, az erős kötelék a síron túl is megmarad.

A szív a legerősebb szervünk, lehetséges bármilyen súlyos patológiai betegség, létben tartja a tönkrement testet. Mikor leáll a működése, véget ér az életünk. Akkor leszünk olyanok, mint a példaként felhozott tök, minél nagyobb a forróság, annál hamarabb megindul a vér nélküli test „romlása”, úgy is mondhatnám, hogy az állandóság, mely a létet jelenti, elhagyja a szívet, megszűnik a dobogása, megszűnik benne örökre a szeretet áramlása.

Szeressük a szívünket, legyünk hálásak neki minden pillanatért, amikor értünk dobog! Csodáljuk az embert, hogy képes a szerelem, barátság gyönyörű érzelmeire és méltányoljuk kellően azt a szívet, melyből egy kis szeretet felénk áramlik! Nincs felemelőbb és meghatóbb a szívnél, mely értünk pumpálja a vért, miattunk él!

 

2016. július 3.