„Veled zuhanok a végtelenbe,
beleálmodlak az életembe,
emlékedet a szellő hozza,
bánatomat az eső mossa el.”
Ismerős Arcok
Lassan lépkedem a fasor óriási árnyékain járva a kihalt úton.Egyedül vagyok, most úgy érzem az egész világ szíve magányomban együtt dobban szívem ritmusára, mely diktálja lépteimet az esőcseppek muzsikájára. Élvezem ezt az öröklétet, a számomra oly' kedves időutazást az ég és a föld ölelkezése közepette. Hangulatom derüs, mert hallom a lágy, nyári eső koppanását az aszfalton, növények levelein, háztetőkön. Melankólia lesz úrrá rajtam, csöndes megnyugvás tölt el, amolyan beletörődés.
Odaképzelem kezed kezeimbe, már ketten sétálunk az esőben, szemeinkről lecsókoljuk a nyár égi permetét, mely végigfut arcunkon, összefolyik a boldogság édeskés könnyeivel. Megborzongom érintésedtől, minden érzékszervezem egyszerre válaszol, mintha hűvös fuvallata érintett volna meg a józanságnak. Annyira szeretlek, mint a kiaszott föld a nyári esőt, szomjazom a jó szót, szükségem óriási. Kiszáradt gyökerem öntözd meg hangoddal, záporoddal űzd el életemből a sötétséget, a reménytelenséget, sújts le parancsoló tűzlángos pillantásoddal, mennydörgésed végakkordként zengje megváltásomat!
Egyedül járom utamat, csak hull reám a nyári zápor. Esernyőm boldogan lóg kezeimben, örül, hogy most száraz maradt. Szeretek esőben sétálni, mikor senki nem jár az utcákon. Ilyenkor szívem szíveddel ölelkezik, a csendben megtalálják egymást az esőcseppek is, hömpölygő kis patakként keresnek utakat. Így kereslek én is titokban, csupán elgondolva azt, mennyire jó lenne, ha megfognád kezeimet és kettesben andalognánk, hallgatva közös énekünk az örök nyarunk valóságáról...
2014. június 11.