Szükséges volt,
el kellett szakadnom.
Felsoroltam a kritikus sérelmeket,
mindazt, ami dühöt erjesztett.
Még mindig tart,
az okok maradtak.
Elengedted a kezemet,
már tovább nem süllyesztett mérgezett hínár.
Vallottam,valóságot tártam,
éledtem vak és süket kiúttalanságból.
Csended és meg nem értésed
megkínzott naponta.
Minden történés alkalommá vált,
amikor írhattam,
s levelet várhattam.
Nem minden lében kanál,
mások soha nem érdekeltek.
Szívemhez ért minden szavad,
ébresztett és élesztett a vélt szeretet.
Te voltál az egyedüli nyilvánosság,
a haza és az egyetlen ember...
Minden vers, próza, cikk hozzád szólt,
miattad éltem, minden perc ünnepelt.
Csodálkoztam, miért kell címzett,
azt hiszem, a bizalom és figyelem
tisztelete elvarázsolt,
s így váltál hercegemmé.
Már soha nem találkozunk,
nem tudom, mi lesz a folytatás,
lesz-e szabadságom, jólétem valaha?
Nem béreltél lakrészt nálam,
de befogadtalak és ez örökké így marad.
A csend régóta téged jelent,
mint ahogyan Helmut a cigarettát.
A csendnek neve és zenéje
kíséri a káoszt,
míg a győzelem érkezik.
2015. október 5.