Országos kéktúrára készültünk egy hajnalon,
a Zempléni-hegység alá utaztunk kisvonaton.
Harmatos fűszálakon lépkedve szálltunk,
szívünk a méltóságok előtt mélyen kitártuk.
Mély lélegzettel szívtuk tüdőnket tele,
s mire véget ért a hegyi útnak a fele,
már lankadtunk, jót nyújtóztunk a plédeken,
hallgattuk a rigók boldog énekét a réteken.
Bátyám majdnem balesetet szenvedett,
keresztes viperának a farkára lépett.
Még akkor méreg volt annak marása,
a kőszikla odúja az állandó lakása.
Tűzött erősen a nap e szép májusi napon,
melegtől hevültünk, vizünk volt a vagyon,
bár számtalan forrásra akadtunk az úton,
gőték otthonára, hol a tisztaság honol.
Délidőben érkeztünk a legmagasabb csúcsra,
Nagy-Milic hegyének kő a titok-kulcsa.
Hó borított mindent, állt itt az örök-tél,
fellegekben jártunk. Hegycsúcs, megleptél!
A világ elé kitártuk kezünket, s lelkünk,
mindannyian könnyes szemekkel néztünk,
mert egyek voltunk, ölelt a végtelen
a pompázatos csendben a kéklő tengeren.
2016. február 9.