Kodály Zoltán
Kodály Zoltán élete és munkássága
(Kecskemét, 1882. december 16. - Budapest, 1967. március 6.)
,,A zene arra való, hogy hallgassuk, nem pedig, hogy beszéljünk róla.
Igen, tanár úr, a zenét tolmácsolni valóban szinte lehetetlen. A sok szó keveset mond és kérdés, vajon hozzátehet-e bármit ahhoz, amit a művek kifejeznek..."
Budapest, 1968. december 16.
1964-ben kezdtem el 1959. óta tartó állandó tiszta szívű sláger, filmzene, operettek előadása után a tanulmányaimat a Petőfi Sándor ének-zene Kodály osztályban. Kodály Zoltán rájött arra, hogy a zene nemcsak a szívet tisztítja, nemesít, hanem aki énekel, könnyebben elsajátítja a többi tantárgyat, akusztikai érzéke idegen nyelvek tanulásához kimagaslóvá válik.
Első osztályban kezdtük a furulyázást, ahogyan tette ezt a Mester is annak idején, egyszerű fafurulyával. Emellett kötelező volt a magyar népi tánc is, melynek külön órái voltak. Első osztályban kezdtük a kottázás tanulását is, a Kis biciniából kezdtük tanulni a Kodály módszer alapjait.
Harmadik osztálytól már külön hangszert illett választani. Enyém először a zongora volt, pár leckét vettem, de nem volt otthon gyakorlási lehetőségem, áttértem a gitárra, mint lírai hangszerre. Fél év alatt megtanultam napi több órás gyakorlással. A Zeneiskolába jártam délutánonként, olyan sikerrel zártam az első évet, hogy színpadra tettek szerepelni énekemmel kísért gitár szólammal. Az Udvarom, udvarom, szép kerek udvarom kezdetű népdalt adtam elő. Utolsó óránk mindig énekkar volt, itt az ének osztályok együtt tanulták és adták elő a Kodály kórusműveket, melyekkel szerepeltünk az országban több helyen, így Gyöngyösön, az aggteleki cseppkőbarlangban is, ahol csodálatosan hangzott a gyermekkórus tiszta hangja. A rendezvényen az ország összes Kodály osztálya részt vett.
Időnként Sátoraljaújhely színházában mutatkoztunk be énekarral, melyet furulyával kísértünk, népi tánccal és hangszeres muzsikákkal hatalmas sikerrel, mely rendezvényeken az egész város részt vett. Az előadások után ehettünk fagylaltot a közeli Gyöngyvirág kávézóban.
A város minden ünnepségén mi szerepeltünk. Nekünk nem volt politikai hovatartozásunk, nyakkendőnk kék színű volt, rajta egy hatalmas arany violinkulcs, melyet mai napig ereklyeként őrzök.
A Mester halála előtt meglátogatta az iskolát, előadtuk neki kedvenc műveit, a Gergelyjárást és a Lengyel Lászlót, s talán a Forr a világ Berzsenyi Dániel A magyarokhoz versére komponált kórusművét.
Kodály Zoltán szerencsére elvégezte a század forduló táján a Zeneakadémiát, de már akkor járta a falvakat, ahol fonográffal gyűjtötte a régi történelmi helyszínek népdalait, melyeket átdolgozott.
Erőt merítettet hozzá irodalomtörténeti tanulmányaiból is. Nem a maga biztosítását olvasta-e ki Petőfinek Aranyhoz írt első leveléből? ,,... a népköltészet az igazi költészet. Legyünk rajta, hogy ezt tegyük uralkodóvá! Ha a nép uralkodni fog a költészetben, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék, s ez a század föladata, ezt kivívni célja minden nemes kebelnek, ki megsokallta már látni, mint mártírkodnak milliók, hogy egypár ezren henyélhessenek és élvezzenek. Égbe a népet, pokolba az aristokratiát!"
És Arany, a derék szalontai jegyző, az alig ismert szerző, akit Toldijáért ölelt keblére a költők legnépszerűbbike, tüzet fog a lángoló szavakból és Petőfi mellé áll. ,,Nemzeti költészetet csak azontúl remélek, ha előbb népi költészet virágzott" - feleli bölcsen.
Nem vonatkozik-e mindez ugyanúgy, vagy még jobban a zenére is? - gondolta a fiatal muzsikus. De kapott szigorúbb intést is Aranytól. Egy külföldi népmesegyűjteményről szóló kritikájában olvasta: ,,Azt várjuk-e, hogy a polgárosodás, a műveltség terjedése, a napi üzlet gondjai kiszorítsák közülünk a népi költészet maradványait...s akkor fogjunk a gyűjtéshez? Még van idő, de nem lesz soká. Amint a könyv és lapirodalom nagyobb hódítást tesz a nép alsó rétegeiben, a szerint fog az élő hagyomány, a rege, a mese, sőt az eredeti népdal is mind gyérebb és apróbb szigetekre szorulni, lenézés, nevetség tárgya lenni...népzenénk máris sokat vesztett eredeti zamatjából. Mentsük meg, amit lehet. A Kisfaludy Társaság oly központ, hová minden gyűjtés befolyhat.
Visszagondol első zeneszerzői sikerére, amit Nagyszombaton aratott tizenöt éves korában. Már akkor elég jól zongorázott, hegedült, sőt gordonkázott is. Mester nélkül, a maga szorgalmából vitte odáig, hogy részt vehetett a házi kamaramuzsikában, s az iskolai zenekarban. Persze énekelt is (szótlan természet lévén, többet, mint beszélt), csak úgy magának meg a kórusban. A legizgalmasabb mégis az volt, amikor megpróbálta papírra vetni gondolatait. Először csak egy klasszikus vonósnégyes elkallódott szólamát pótolta fejből, aztán sosem hallott dallamokat is jegyzetelt. Bújta a könyveket, s főként a kottákat: azokból leste el a szabályokat, hogyan lehet több hangszerre zenét írni. Így kezdett el komponálni - s egyre bátrabb kézzel - énekhangra, kórusra, orgonára és végül zenekarra. Ezt már jó lett volna hallani is, hogy egybevethesse: hogyan szól valóságban az, ami benne életre kelt.
Nem kellett sokáig várnia. Egy fiatal tanára, Toldy Béla az iskolai együttes műsorára tűzte az á-moll nyitányát. A tűzoltók is segítettek a diákoknak. Nem fecskendővel: kürttel, trombitával. Ezek a hangszerek ugyanis hiányoztak az ő zenekarukból. Jó volt hallani, mint szólal meg a sok hangszeren az ő hangja. S jó volt érezni, hogy a közönség körében hogyan lel visszhangra. Dobogóra hívták, megtapsolták. Még bírálat is jelent meg róla pár nappal később egy pozsonyi német újságban. ,,A darab lendületes, tehetségre vall..." - írta első kritikusa. Vajon talál-e majd ezután is ennyi jóakaratra? Nem áltatja magát.
Amit eddig komponált, az jobbára tanulmányainak visszfénye. A tanítvány hódolata a nagy példaképek előtt. Még legújabb művek, az Adagio is - bár önállóbb, eredetibb a korábbiaknál - a romantika nemzetközi stílusát idézi. A maga nemében sikerült, ezt érzi, mégis elfordul tőle. Újfajta dallamok, szokatlan harmóniák feszítik. Nem olyanok, amilyeneket a hangversenytermekben hall az ember, hanem amilyenre ez a vidék ihleti. A népszerűségre hamarabb rátalálna Salzburg és Bayreuth közt, vagy Bécs utcáin, Haydn-Mozart-Beethoven, vagy Wagner nyomdokain. Ő mégis itt ballag az ösvényen, amely Nádszegre tart. Kerülné a sikert? Ezt éppen nem mondhatná, csak úgy gondolja, hogy ami lassabban érik, tovább tart.
Kodály Adagiojából hallanak 1905-ből egy részletet:
Felfigyelnek rá a nyelvészek, irodalomtörténészek és még valaki.
Ezt a valakit ő alig ismeri. Együtt jártak ugyan évekig a Zeneakadémiára, de mindig más napokon. Meg aztán ez a valaki igen visszavonult egyéniség, még a saját osztálytársaival se igen barátkozott. Akár ő maga... Végül is egy tanítványának köszönhető, hogy összeismerkedtek. Ez a tanítvány Gruberné Schlesinger Emma, maga is rendkívüli egyéniség. Jól zongorázik és komponál. Valósággal vonzza maga köré az érdekes embereket. Otthonában jönnek össze az akadémiai professzorai és alig végzett növendékei: a jelen és a jövő. Ott hangzott el bemutatkozáskor először együtt --halkan, mégis messze hangzóan - ez a két név:
Bartók Béla.
Kodály Zoltán
Készen áll Adria fodrozása mellett, aratásos búzatáblák közt fogant alkotás. A címe magától adódik, hangulatából következik: Nyári este.
Először, de nem utoljára. Ezt érzi, ezt tudja bizonyosan.
Azután közös tervet dolgoznak ki: felosztják egymás közt a kutatási területet. És nekivágnak késedelem nélkül a munkának.
Ő északon s nyugaton folytatja a gyűjtést, Bartók Békés megyéből indul dél és kelet felé.
Micsoda élmény újra - és mennyi fáradtság! Ez az 1906-os útja valóságos kincsesbányához vezeti. A neve: Zoborvidék, arról a hegyről, amely Nyitra fölött emelkedik. Úgy véli, hogy itt a magyarságnak egy igen régi törzse él talán már a honfoglalás óta. Legalábbis erre enged következtetni az a sok-sok szép dallam, amit másutt nem ismernek.
El is készült a kis füzet, Magyar népdalok címmel. Csak kiadót nem találnak, amelyik vállalná a kockázatot. Így még ezt is saját költségükön, előfizetők toborzásával kell megjelentetni. Milyen féltő gondoskodással bocsátják útjára, s közben hogyan ostorozzák azt a közönséget, amelynek a kezébe szánják! Az előszóban ezt írja Kodály: ,,Találnának bár népünk lelkének ezek a sokszor őseredeti megnyilatkozásai feleannyi szeretetre, mint amennyit érdemelnek.
A zeneelmélet egyedüli, igazi célja nem fogalmak, ismeretek közlése, hanem elsősorban tréning. Minden módon elősegíteni, hogy a kottából, lapról éneklést, hallott dallam leírását megtanulja a növendék. Elmélet, fejtegetés csak annyi jó, amennyi nélkülözhetetlen a gyakorlati munka kivitelére. - Ez az új zeneelmélet-tanár programja.
Először Kodály Szonátája, Zongoramuzsikája és Vonósnégyese hangzik el a pesti Royal-teremben 1910. március 17-én, majd két nappal később Bartók művei szólalnak meg.
Kodály szonáta:
Igaz, Párizsban is vitatkoznak fölötte. Két tábor alakul: a ,,Kodály-pártiak" és a ,,Kodály-ellenesek" csoportja. Sikere azonban vitathatatlan. Bartók így számol be róla: ,,Valósággal szenzáció volt estje, hiszen egy eddig teljesen ismeretlen ember tűnt fel benne, mint a legelsők egyike". Zürichben is elismerik művészetét, Itthon viszont a kritika pergőtüzébe kerül. ,,Tudatosan tévelygő"-nek nevezik. Felróják neki, hogy ,,a gondolatos és a melódiát megveti" és, noha az összhangzattan tanára, ,,műveiben kerüli a harmóniát". Vannak, akik óvják és vannak, akik ócsárolják tehetségét. Sőt olyan is akad, aki nem átall élcelődni rajta. A Nap című újság munkatársa ,,Kotkotkotkotkotkodály Zoltánka, ne komponály!" címmel tudósít a hangversenyről. Ilyenformán: ,,Bartók Béla ül a zongorához és beleüt, hogy a rongyok repülnek. Megüti fönn: Pimm! Megüti lenn: Pamm! Megüti középen: Pimm-pamm! Ez egy valsette volt Ilyent nem pipált, nem komponlt, nem kompipált Európa..."
Hitvallás a Psalmus is: az ,,úri Magyarország" ünnepén a lenézett, idegennek érzett ősi népzene hangján szól. S a szöveg, amelyet mindenki megérthet, még kíméletlenebb. Szinte ítéletként harsogja a jubiláló előkelőségek fülébe:
Egész ez város rakva haraggal,
Egymásra való nagy bosszúsággal,
Elhíresedett az gazdagsággal,
Hozzá fogható nincsen álnoksággal.
Azt az egyszerű dallamot, amit a kórus énekel a mű elején - ,,Mikoron Dávid nagy búsultában..." -, népdalnak hiszik sokan. Pedig ő maga írta. Csak épp azon a nyelven, amit ő falun tanult, s amire a várost is meg akarja tanítani.
Psalmus:
Az első rész megragadó fokozás. A szólista a magányos költő panaszát zengi egyre keserűbben, míg végül döbbenetes átokban tör ki: ,,Keserű halál szálljon a fejére, Ellenségemnek ítéletére!" A kórus közben háromszor hallatja hangját. Egyre izgatottabb, végül tettre kész a tömeg. S amikor a második részben együtt hangzik a kórus és a szólista éneke, már tudjuk, több ez, mint hatásos zenei megoldás: a költő és népe talál itt egymásra. Ezt a nagyszerű szövetséget koronázza meg az erejének tudatára ébredt nép egyre magasabban szárnyaló, bizakodó éneke.
Két rész - két csúcspont. Az első még a magány jajkiáltása, a második már a közösség himnusza. Ez a mű programja, s egyben az alkotóé is. Íme, a Psalmus titka. Felemelő, mert több, mint zene: dráma, sőt - élet.
Egyetlen drámafelvonás már egész estet betölt, ha zenébe ültetik. Az ének meg a zenekari kíséret persze nemcsak megnyújtja, el is mélyíti a szöveg mondanivalóját.
Azután más megoldást keres. Új utat próbál a színpadi zenében is: szerzőtársnak a népet választja. Azaz egyszerűen csokorba fog több összetartozó népdalt, ahogy falun is teszik. Egyelőre próbaképpen mindössze egy jelenetre valót válogat egybe - no nem az Operaház: a kis Blaha Lujza Színház számára. A próba jobban sikerül, mint várta: a kis jelenetet 1924 nyarán több, mint harmincszor játsszák. A címét sokan megjegyzik: Székely fonó... Talán mégsem ábránd csupán, hogy a magyar népdal az Operában is megszólalhat egyszer?
Székely fonó:
Beléhasít a felismerés:
A jövő nemzedék nevelői és anyái az analfabétaságnál is rosszabb, teljes zenei züllöttségben nőnek fel. Magyarország ma éppoly gazdag dalban, mint valaha. Persze a főváros olyan, akár egy idegen sziget. Civilizátoraink kultúrának tekintik, ha a főváros nemzetközi slágeroktól hangos és remélhetőleg semmiben sem különbözik más európai nagyvárosoktól.
Valamit tenni kell - érik meg benne az elhatározás - mindazon kívül, amit már eddig tett.
Mostanság én is a szakzenészek rendes életét éltem, azaz semmit sem törődtem az iskolával, abban a hiszemben, hogy ott minden rendben van, tesznek,a mit tehetnek, s akinek nincs hallása, az a zene számára úgyis elveszett.
Neki pedig mégiscsak megadatik, hogy ,,olykor" gyarapítsa a régi kincset...
Legelőbb egy új gyermekkarral, a Gergelyjárással. Most már nem csupán a széphangzás élménye vonzza a fiatalokhoz, hanem az a felismerés is, hogy csak velük és általuk lehet a jövőt alakítani. Márpedig ő erre törekszik, egyre tudatosabban. Ez a kis kórus is a múltat idézi és közben a jövőt építi. Régi falusi szokást elevenít fel, hadd éledjen tőle a város is. Gergely napján, márciusban ezekkel a dalokkal járnak házról házra az iskolás fiúk, diákká avatják a kisebbeket, bő termést kívánnak a ház népének.
Gergelyjárás:
Kedvére való ötlet, amelyet Paulini Béla vet fel és kidolgozására Harsányi Zsolttal szövetkezik: Háry János kalandozásai Nagyabonytul a Burgváráig. A két ügyes színpadi szerző tréfás fordulatokban gazdag darabot kanyarít a népszerű meséből. Maga a hős nem az ő képzeletük szülötte, hanem valóságos alak. A napóleoni háborúknak ez a veteránja a múlt század elején egy kis dunántúli faluban élt. Garay János költő, aki először énekelte meg tetteit, személyesen is ismerte őt. Napról napra ott ült a kocsmában és mesélt hihetetlen kalandjairól.
Háry Jánosból részlet:
Hisz tudja jól azt élő és holt,
Nincs oly vitéz a földön, mint Háry bátyja volt!
Meg aztán... a hitetlen diák tüsszentése a mese elején meg a végén úgyis idézőjelbe teszi az egész történetet...Szórakoztató mese,: amilyen gyorsan emelkedik rangban hősünk, úgy növekszenek tettei is. Csakhogy mi az utolsó, legnagyobb hőstette? Hazatérése. Szülőföldéhez, szerelméhez való hűsége, melytől nem tántorítja el sem a fény és pompa, sem a császár leánya. Így válik ez a tréfás történet felemelő költeménnyé, amely a magyarság erejéről, lovagiasságáról, hazaszeretetéről énekel. Háry válik állandó műsordarabbá az Operaházban, a Bánk bán és a Hunyadi László mellett. Már az első évadban tizenkétszer adják, egyre növekvő sikerrel.
Első tehát a tanterv és a tanárképzés reformja. Aztán - vagy ezzel együtt? - jöhet a tananyag kiválogatása. A külföldi irodalom oly gazdag, hogy nehéz lesz a választás. Igaz, a magyarban sem könnyű: itt a jót nehéz megtalálni. A magyar nyelvű irodalom megteremtése a magyar zeneszerzőkre vár.
Úttörőnek itt van ő, nyomában pedig néhány tanítványa. Bartókot is meg kell nyernie: komponáljon a kicsinyeknek. Micsoda nyeresége lenne ez az ügynek! - gondolja. Példának, ösztönzésnek ott a falusi hagyomány.
Láttuk: a pesti gyerek rögtön magára talál benne. A magyar ének a pesti gyerek száján éppoly diadalmas biztonsággal zeng, mint falun.
Az 1934. esztendő a kórusok éve. Nem csupán a művek számát tekintve. Ekkor hirdeti meg programját, melyben a zeneszerző és a nevelő hangja teljesen eggyé olvad:
Karének az útja a fejlődésnek, a karénekmozgalom viszont csak úgy töltheti be feladatát, ha újjászületik. A régi dalárdaszellem üres hazafias frázisával, magyartalan és művészietlen zenéjével végképp lejárta magát. A dalosverenyek, a művészi szellem középpontja egy-egy nagyszabású karmű közös előadása legyen, gyerekes versengés helyett.
Húsz év után ismét Berzsenyit hívja segítségül: A Magyarokhoz című versét komponálja meg. A felemelő költeményből gyújtó hatású kánon lesz. A bemutató sikere - 1936 áprilisában - óriási: nyomban az Éneklő Ifjúság forradalmi jeligéjévé válik. Ezrek dalolják, s nyomukban tízezrek érzik át: valóban ,,Forr a világ..."
Forr a világ:
Ne maradjanak árván a férfikarok sem: őket a Huszt című, rendkívül hatásos Kölcsey-megzenésítéssel lepi meg. A vegyeskarok számára pedig legerőteljesebb székely népballada-feldolgozását, a Molnár Annát ajándékozza.
Huszt:
Gyökeres változást azonban csak az ifjúságtól remél. Nekik írja a Bicinia Hungarica kis kétszólamú énekeit, hogy bevezesse őket a lapról éneklés, a szolmizálás rejtelmeibe, a kétszólamúságba, a magyar zene virágoskertjébe.
A magyarországi Munkásdalegyletek Szövetsége harmincéves jubileumára Ady-pályázatot hirdet. Ő két kézzel ragadja meg az alkalmat és olyan verset választ, amely a költő forradalmi gondolatát a maga ugyancsak forradalmi zenei programjával teljes egységben fejezi ki.
,,Fölszállott a páva vármegye-házára,
Sok szegény legénynek szabadulására."
Idézettel kezdi Ady a verset: ezt a népdalt maga is hallotta egykor. Ő most dallamát idézi, s az ősi pentalon melódiát úgy szövi tovább - minden stílustörés nélkül, a saját hangján -, akár a költő ezt a töredéket saját szavaival.
Kényes, büszke pávák, Nap-szédítő tollak,
Hírrel hirdessétek: másképpen lesz holnap.
Másképpen lesz holnap, másképpen lesz végre,
Új arcok, új szemek kacagnak az égre.
Új szelek nyögetik az ős magyar fákat,
Várjuk már, várjuk az új magyar csodákat.
Vagy bolondok vagyunk s elveszünk egy szálig,
Vagy ez a mi hitünk valóságra válik.
Vagy lesz új értelmük a magyar igéknek,
Vagy marad régiben a bús, magyar élet.
Vagy láng csap az ódon, vad vármegyeházra,
Vagy itt ül a lelkünk tovább leigázva...
Itt a cenzúra belejavít: ne legyen ,,vad" a vármegyeháza, hanem ,,ős" - szelídítik
Ady szövegét. Ez azonban egyre megy. Értik a dalosok és érti a közönség is ezt a forradalmi üzenetet. Ezért fogadja olyan kitörő lelkesedés Kodály kórusát, amikor az egyesített munkáskarok 1937 decemberében Ujj József vezényletével először éneklik.
Értik azok az írók is, akik a maguk területén akarnak szembeszállni a német nagyhatalmi törekvésekkel és megalakítják a ,,Márciusi Front-ot". Az ő hangversenyükön András Béla mutatja be a gyújtó hatású kórust.
De érti a rendőrség is, el is hallgattatja hamar! Az újpesti Munkásképző Egylet Dalkara már hiába tűzi műsorára. Egyszerűen közlik a vezetőséggel: A Pávát nem énekelhetik! Ha már az egész munkásdalos mozgalomba belé nem fojthatják a szót (pedig de megtennék!), akkor legalább a műsorukat nyirbálják meg. És hogyne tiltanák be épp azt a művet, amely valósággal lázba hozza a közönséget. Hisz ez a közönség még nyugodt állapotában is félelmes számukra - ez a szervezett munkásság.
A magyar Énekoktatók Országos Egyesületében előadást tart a Zene az óvodában címmel. Elrettentő példákkal bizonyítja, hogy az óvoda mai dalanyaga sem nemzeti, sem általános nevelés szempontjából nem kielégítő. Kizárja a hagyományt, idegen zenei érzésre vezet, sem az ízlést, sem a felfogóképességet nem fejleszti.
Ha új életet akarunk ebben az országban -, s ki nem akar? -, újjá kell születnünk zenében is. Ne csak külsőségekben, zászlós handabandázásban legyen magyar a mi kis világunk, hanem a lelkek mélyéig, mert csak így lesz igazán a mienk.
Ahogy sorra látogatja a fővárosi óvodákat, egyiknek az udvarán nagy szürke homokdombot talál.
Tán ezzel akarják hegyi terephez szoktatni a síklakó pesti gyerekeket? - kérdi az óvónőt.
Ó, dehogy - feleli az -, elhasznált homok ez, amit el kellene szállítani innen, mozdulni se tudunk tőle.
Akkor miért nem viszik el?
Nincs fuvar, nincs ember, behívtak mindenkit katonának.
Az a csúf kupac akkor az óvodai zene jelképévé vált szemében.
Ott hever elhordatlanul, nem enged teret a friss homoknak, elfogja az eget, levegőt, napfényt. Akár a jó zene elől az effajta rossz dalocskák, amilyent ott is hallott:
Lobogjon a zászló magasan,
Peregjen a dob is hangosan,
Szaporán lépked a sok gyermek,
Úgy, mint egy igazi hadsereg.
Ha ilyesmire szoktatjuk a gyermeket, honnan tanulja meg felnőtt korára, milyen a jó magyar vers?
Hej, az a domb! Ki fogja elhordani? Nincs fuvar! Ide bizony minden ember kell, aki nem sajnálja az ujját mozdítani.
A náci időben Ő menti, akit tud. Külföldi követségesen kilincsel, oltalomért a bajbajutottaknak. És mint komponista is felemeli szavát a vérengzések ellen. Nagyszabású férfikart ír Petőfi versére, felzendíti e fájdalmasan időszerű sorokat:
Ameddig a történet csillaga
Röpíti a multakba sugarát:
A szem saját kezünkben mindenütt
Saját szívünkre célzó gyilkot lát,
S ez öngyilkos kéz hányszor szálla ránk!
Isten csodája, hogy még áll hazánk...
...Mi lesz belőlünk? ...ezt én kérdezem.
De mily kevesen gondolnak vele.
Oh nemzetem, magyar nép! Éltedet
Mindig csak a jó sorsra bízod-e?
Ne csak Istenben bízzunk, mint bízánk:
Emberségünkből álljon fönn hazánk!
Megfogalmazza ugyanezt egyszerűbben is. Háromszólamú kánont ír az Éneklő Ifjúságnak erre a régi szövegre:
Magyar magyart rontja, kár!
Bár több esze volna már!
Számot kell azonban vetnie azzal, hogy a szellem erői önmagukban gyengék a nyers erőszak ellen. Mondják, Orpheusz éneke megszelídítette a vadállatokat. De vajon diadalmaskodott volna-e dala az emberi gonoszságon?
Magyar-német történelemről szóló Lengyel László:
Jankovich Ferenc Jelige című versét zenésíti meg:
Zengjen a bátrak országában újszerű ének:
Ősi dal ifjak ajkain, Ámor, büszke szabadság,
És igaz emberség dala, hajh! Amúgy istenigazában!
Vén idők unokája, ébredj! Dalra, magyar nép!
Már hasadoz szép hajnali pír, virul az új Magyarország.
Új idők ragyogása ébreszt. Tettre, magyar nép!
Igen, tettre hív mindenkit, aki tehet valamit népéért. Nem szavakra, tettekre van most szükség minden téren. De nemcsak serkent, ő maga is példát mutat. Ötféle változatban dolgozza fel a Marseillaise-t: két, illetve háromszólamú egynemű és férfikarra, valamint háromszólamú vegyeskarra. Így hát bármilyen együttes énekelheti a Szabadság himnuszát, sőt --egy kis bravúrral - úgy szerkesztette meg a különféle változatokat, hogy valamennyi együtt is előadható.
A centenáris ünnepségek számára készül a Honvéd díszinduló fúvószenekarra. És március tizenötödike fényét akarja emelni a Cinka Panna operaházi bemutatója.
Czinka Panna férfikarra:
Hisszük, hogy minden nép megél addig, míg van mit mondania embertársainak. A magyarság pedig még nem mondta el mondanivalóját. Nem mondta el különösen a kultúra terén: hisz századokon át fegyverkezésre kényszerült puszta élete védelmében. Márpedig a népek küldetése csak a béke műveiben jut maradandó kifejezésre.
Kodály maga Arany János dallamgyűjteményének közreadásával mutat példát. Méghozzá kettős értelemben. A tudósok láthatják belőle, hogy alaposságban, szigorúságban önmagának még magasabb követelményeket szab, mint nekik. A költőknek pedig azt mondja:
Íme, mit tanulhat a népdalból a költő! Ezek a dalok termékenyítették, táplálták Arany ritmusfantáziáját. Ezek bátorították őt a magyar versforma újjáteremtésében. Ha őt ez a maroknyi anyag ilyen verselésre tudta ihletni, mennyivel többet meríthetne a mai költő a ma ismert népdalkincsből! És még egyet. Elképzelhető-e, hogy Arany akkor is eljut versművészete magaslatáig, ha nem tudja lekottázni dallamait, hanem csak dúdolgatja, mint annyi nótakedvelő magyar? Nem képzelhető. A tökéletességnek azt a fokát csak a zenei elemek tudatossá tétele által érhette el! A versmívesség iskolájának alapvető tárgya a zenei írás-olvasás. Ha ezt megszívlelnék versíróink, mindjárt kevesebb pongyolaságot vetnének szemükre a bírálók.
S most Kodály Zoltán életének főbb állomásainak bemutatása után engedjék meg, hogy néhány csengésben gazdag kedvencemet bemutassam Önöknek:
Elindultam szép hazámbúl:
Az árgyélus kismadár:
Bujdosik az árva madár:
https://www.youtube.com/watch?v=fjRcm0NNFGQ
Tavaszi szél vizet áraszt:
,,A zenét tolmácsolni más nyelven valóban szinte lehetetlen, a szó keveset mond...
Kodály Zoltán töretlen élete nagyszabású program: olyan zenei műveltség megteremtésére, melyben az egész nép részes." Eösze László Forr a világ 1970.
2014. június 23.
Forrás: Eösze László: Forr a világ, you tube