Miért szerettelek, lassan megértettem,
majdnem belehaltam, annyira rettegtem.
Lebegtem mélységnek mérgező szennyében,
nem volt segítségem, oda lett reményem.
Közelített felém végleges elmúlás,
karvalyként mart belém mindegyik szörny-dúlás.
Időtlen messzeségből rigófütty jelzett,
festette jövőmet, aranyhomok pergett,
s mert szerelmem szívemhez hasonló lehet,
jöttél akkor kedves és testem feléledt.
Csipkerózsa-álomból jóság élesztett,
félálomban nemes arcod felderengett.
Szemem a rútságból valóságba nézett,
az emberséged gyöngéden megigézett,
érzéki vágyam, s hevem lágyan ringatott,
szerelmem egyre nőtt, szívem már dalolt.
Csacsogtam Neked kislányos szeméremmel,
óriás lettél, s hitem világgal ért fel,
tervezgettem vígan a boldogabb jövőt,
bizalmam szívedhez egyre csak nőttön nőtt.
Nem akartam tudni megmentő hercegem,
máshoz tartozol, s így magam már nem lelem.
Nélküled úgy érzem, eltaszít az élet,
erőm voltál, érted szerettem a létet.
Miért szerettelek, sokszor megkérdeztem,
senkim sem volt, míg a neved eljegyeztem,
fájdalmas pecsét vagy a szívem közepén,
lemondva is súgom: szeretlek szép remény!
Túl késő volt, hogy jöttél éleszteni engem,
hiába tollal – nem segít már senki sem,
csend válaszol régen, sajog a fájdalom,
a szívem összetört – végere ért dalom.
2014. november 3.
.