„Az olvasó megszokta, hogy a legfájdalmasabb kérdéseket felvető művek végén is lel valami útmutatást vagy ajánlatot a megoldásra, amely fölvert lelkiismeretét megnyugtassa, ha csak annyira is, hogy még sincs veszve minden, mert lám, ha akadt, aki felfedezte a bajt, lesznek, akik meg is gyógyítják.”
Illyés Gyula
Több is esett Mohácsnál! - hangzik a mondás, de vajon a magyarokon kívül a IV. Titkos háborúban milyen dicsőségei vesztek oda Európának? A válasz a szerepekről nem tudó, soha nem csatározó és soha színjátékban, egyéb műben nem található, s fellelhető emberek.
Megsárgult olcsó könyvtárnyi anyag őrzi a múltat. Micsoda értékek voltak ezek könyvek, mindenki tudta annak idején, hogy az intelligencia összefügg az olvasottsággal, s akkor még a régiek könyvbeli karakterek bemutatásával is ábrázolták a jellemet, s jellemtelenségeket. Szükség volt a hősökre, eszményt jelentettek a példázatos életek, melyen ma már csak nevetnek, sárba tiporva minden tantárgyat és értelmes fejlődést. Minden mű végén kellene lennie valamiféle útmutatásnak, ahogyan Illyés Gyula is megkoronázta titkával regényeit: elismerte, nem önnön magától ír, kiválasztották erre a célra, s mikor írni kezd hatalmas energiát észlel fentről. Felfedte, hogy nincs ház, amely biztonságban lenne a mindenütt ott lévő alattomos sötétség ellen. Én nem látok kiútat a bajból, nincsen isteni segítség, viszont a halál nem tart igényt az emberekre, nem ő arat, hanem a féktelenség, a hatalmas tűzben járók serege. Az összes könyv átírásra került, minden történet maga az égbekiáltó becstelenség.
Nemcsak a könyvek gyűjtőit csúfolták meg és az emberséget, hanem a tiszta beszédet és éneket, mindent, ami egyszer is elérendő példa volt másoknak: embernél különb életben derülnek.
Felfedezni a bajt is nehezen ment, megfogalmazni, szavakba önteni, megértetni a legnehezebb. Nincs gyógyír a sebekre soha többé, mert minden könyv és élet kiolvastatott, minden szerep kijárattatott, végtelen a szenvedés...
Van maradványa a megsárgult kottáknak. A hatalmas gyűjtemény fertelem áldozata lett. Árnyékvilág dalai néznek szembe velem, s itt-ott felfedezni vélem a szívhez szóló dallamokat is, mint ahogyan kezdődött is egykor a szív küldi szívnek szívesen szív ellenes merénylet a tiszta szívek ellen. Ujjongott a szív, megborzongott, amikor a dallam rátalált. Nem volt olyan durva lelkű lénye a világnak, akit meg ne hatott volna a bájos kislányhang, a gyermeki ártatlanság. Nincs olyan magányos szív, akit el ne érne a csengő énekhang, a derü önfeledtsége.
Találtam egy megsárgult zenefüzetet egyetlen dallammal, melyet C dúrban kottáztam le 2/4-es ütemben talán a kilencvenes évek elején. Elfeledtem a módosító hangokat, játszani, pengetni még lehet, de kottázni már nagyon nehéz. Fel kellene újítani a régi tudást, de van-e remény a folytatásra, nincs iránymutató életem regényében a rengeteg könyv eljátszása után, az egész világ érintetté vált, meg volt írva, s be volt rendezve. Elővettem a gitáromat és pengetni kezdtem a dallamot, s eszembe jutott a vers, talán Nocturno volt a címe, melyet megzenésítettem. Mivel mindenem elveszett, soha többé nem fogom tudni elénekelni a dallá tett fordítást. Azt hiszem, így kezdődött: Csend mennydörgése az éj, de nem riaszt ma, te nékem mint a fahéj, vagy kamilla.... Együtt kaptam két fordítást, tán ez is Rab Zsuzsáé volt. A másik az Én téged elpöröllek. Elgondolkoztató már az első sora is az elveszettnek: a csend mennydörgése az éjnek, vagyis az éjszaka üzen a csenddel, hogy sehonnan sem jön valójában üzenet, a mennydörgés is az éjszakáé. Igen, a lírai dallamok, versek mind-mind a titkokat jelentik, a valóságot. Mesélnek nekünk ősökről, igaz történelemről, csak meg kell tudni fejteni a meséket, a regéket, a balladákat, dalokat, áriákat, s miután megismertük a múltat, felismerjük a jelen történéseit, elgondolhatjuk a jövőt, kereshetünk gyógyítókat, bár még nem született olyan zseni a földre eddig, aki az embert újra teremtette, vagy utánozhatta volna. Minden csak más, hasonmás. Az Én téged elpöröllek égtől és földtől, nem menekszel...mert téged senki nem font így énekébe sorokban minden benne van. Minden kortól, istentől, kardvillanástól, virrasztva álmot házőrző ebnél is éberebben... Igen, egy nagy játék az élet, a színpadon a torozók hatalmas hada, s előttük a tetem holttá dermedve. Amikor a gonosz játszik, beleborzong az ördögök hada is, mert üzenetük mindenkinek és minden ellen szól, ami tisztaság és emberség volt valaha.
Én még őrzöm a megsárgult lapokat, bár meglenne egész életművem, mely rólam szólt és a valós történelemről! Ki tudja, találtam volna-e társakat arra, hogy megfejtsük a letűnt világot, s hogy az igazat megtanulják szépen a világ elé tárni.
2014. október 21.