Drága Istenem, hatezer évet kések a vallomásommal. Azt mondtad Jóbnál, én vádoltam az embert, hogy addig imád Téged, míg gondoskodsz róla. Kétszeresen csalódtam akkor, mert teremtményed utolsó percig kiállt melletted, de azzal, hogy gyermekeit elvetted és adtál helyettük másokat, azt bizonyítottad, hogy az ember, akit megalkottál, pótolható bármikor másikkal, mintha nem lenne saját akarata, értéke.
Láthatod, a Föld bűnben fetreng, megindult, mint egy kalyiba, amit egy szál választ el a végleges süllyesztőtől. Elpirult a Hold is, már csak időnként küldi az igaz szerelmet a kevés tiszta szívű felé. A csillagok bevonták fényüket, nem kívánnak többé tanúja lenni a vér-áldozásnak, az ártatlanok megáldozásának. A bűn, melyet tiltott gyümölcsként kaptak, mint mindenség tudást, már rég olyanok kezébe került, akik ezt rontásra és gyilkolásra használják. Megvádoltalak azzal, hogy olyan az ember, aki hajlamos a bűn elkövetésére bármikor, vagyis csalárd, mert benne van az elcsábulás magja. Most, ha szemléled a vérben fetrengő, gyászos világot, beláthatod, hogy ebben is igazam volt.
Tüzes kövek közt járattál, engem alkottál a legtökéletesebb angyal-fejedelemnek, vagyis törvényszerű volt, hogy jobban átlátom az igazságokat, mint mások. Tudtam jól, mi hiányzik az emberből: a szív-törvény, mely megakadályozhatná, hogy bármikor is csalárdságra, vagy bűnre legyen képes. Megidéztem Neked katicabogárként a kórházi fa tetejére a csillagot, hogy lásd, vannak még törvénytisztelő szépek.
Az Ő nevükben kérlek, fogjunk össze még egyszer, míg rendet teremtünk a világban! Adj a hit mellé erős bástya-védelmet az igazaknak, emeld méltó helyére a pironkodó és megrontott emberiséget!
Megkérdezem óvatosan Tőled, ugye, hogy a létezésünk igazsága a valóságban gyökeredzik?
2016. május 7.