„Szeretni valakit, ki nem szeret téged,
Könnyeket tagadni, mik szemedben égnek.
Kergetni egy álmot,soha el nem érni,
Csalódott szívvel mindig csak remélni!
Megalázva írni egy könyörgő levelet,
Szívdobogva várni, s nem jön rá felelet.
Szavakat idézni, mik lelkedre hulltak,
Rózsákat őrizni, mik elfakultak.”
Heinrich Heine: Bánat
Kohut Katalin: Márványtábla
Evokáció
Királyok voltak szerelmeim kedves,
mind elhagyott, csak szemük lett nedves,
féktelen áldozatát gyalázta,
a teremtett jó nép csak ezt látta.
Márványtáblát álmomban helyeztek
sziklára, Patakra, s ismételtek,
ikertorony házát szétlyuggatták,
rimák helyett fel is robbantották.
Így lett vége a történelemnek,
írásaimnak és nekem is meglett,
mindentől megfosztva vegetálok,
gonoszok közepén egyedül állok.
Emberré váltak ember áldozással,
holnapba léptek öröm-ujjongással,
analfabétáké lett márvány-táblám,
húsz éve reám már senki sem vár.
Amilyen a szív, olyan az ideál,
tökéletesre vár mindegyik leány.
szép ruha, munka embernek nem jár,
nyomor, torzítás életére vár.
Tilos régen tisztelet, szeretet,
meghalt, kit a csodálat meglepett,
s lefeküdvén várva a csúf véget,
jöttél akkor kedves, s szívem feléledt.
Szemem rég nagy bánattól könnyezik,
szív-forrásomból szenvedés izzik,
mint ideált, én úgy csodáltalak,
márványtáblámról lehullt a lakat.
Józanodtam, titkokat lepleztem,
szerelmeddel sorsomat felfedtem.
Ki szeret, keres kedves, jól tudom,
nem hiányzom, hatalmas a bánatom.
A jövőmet miattad reméltem,
tönkretett emberként tűrtem, s féltem.
Nélküled álmom hogyan lenne teljes,
nagyon fáj, létem Neked is terhes.
2014. augusztus 25.