Régi csöves udvarlóm meghívott két napos ausztriai-német kirándulásra. Éppen kórházból jöttem ki nagyon elesett állapotban, de gondoltam, hogy ezt nem hagyhatom ki, s kipróbálhatom alapfokú német nyelvtudásomat is.
Arra nem gondoltam, hogy az országutakból többet látok majd, mint a két országból, ezért fárasztónak és értéktelennek tűnt az utazás.
Balatont elhagyva megcsodáltam a tiszta uzsonnázó helyeket, csárdákat. Olyannak tűnt, mintha egészen más országban járnék, úgy éreztem magam, mintha mesébe csöppentem volna, ahol minden jó és szép. A határnál a színesség vonzott, a mindenhová tartozó tömeg. Jól megnéztem egy török férfit furgonjával,több lefátyolozott feleségével. Ez kölcsönös volt, kísérőm meg is jegyezte éllel, hogy szemeztem a törökkel.
Első állomás Bécsújhely volt. Egy kávézóba mentünk, ahol magam kértem ki németül a kávékat. Aztán egy magyaroknak fenn tartott áruházba vezetett utunk, szép fehérneműket és egy fekete szoknyát vásároltam.
Hosszú országúti monotonság során megfigyeltem pár számomra értékes információt. A boltokban a tejet csak üvegekben árulták, ott nem volt műanyag zacskó. A pihenőhelyeken tusolni is lehetett a sofőröknek és utasoknak.
A lakosok kis tanyákon, falvakban éltek, ahonnan utak vezettek az autósztrádára, általában bejártak a nagyobb városokba dolgozni. Mindenki segítőkész és udvarias volt.
München belvárosába érve, gyalogosan indultunk neki a városnak. Úgy járkáltam a macskaköves kis utcákon, mintha jó messziről haza érkeztem volna. Az ablakokon nem volt függöny, nem illett benézni a másik lakásába, házába, ezt valamennyien tiszteletben is tartották. Kocsmák nem voltak, a magyaroknak a törökméz árusok pult alól árulták a pálinkát.
Lényegében a városnézés nagyjából kimerült a titkos szeszárusítók felkutatásában. Azért itt is akadt értékes látnivalóm. A házak nem voltak körbekerítve, a kerékpárok nyugodtan álldogáltak az udvaron, mintha hírből sem ismernék az eltulajdonítást. A lépcsőkre kipakolták a már nem használt ruhaneműt, mert aznap éppen azt szállították el a köztisztaságiak. Másnap újságpapírok, harmadnap üvegek... kerültek ki a házak elé.
A visszafelé vezető úton megálltunk Augsburgban, egy hatalmas ruházati bolt mellett. Nem volt időm a szokásom szerinti bámészkodásra, gyönyörködésre a város nevezetességeiben. Az üzletben az éppen akkor divatos csipkés ruhákat és overállokat árulták. Bármelyiket vettem fel, mindegyik hosszabb volt a lábamnál legalább harminc-negyven centivel, mintha ott az asszonyok majdnem két méteresek lennének. Magasságom miatt kicsit törpének éreztem ekkor magam, s már többé nem nyaggattam rám való ruháért az eladónőt.
Megláttam egy könyvesboltot, bementem. Kiválasztottam négy verses könyvet, csak úgy találomra. Erich Friedtől két kötetet, Herta Steiner és Christian Morgenstein könyveit. Kísérőm felháborodott azon, hogy könyvekre akarom elkölteni a pénzemet. A fizetéskor meglepődtem azon, hogy szolid számlázás mellett ajándékként csomagolták be az ereklyéimet egy köszönő levél kíséretében. Mai napig nem tudom, mennyit számlázhattak, ugyanis a verses kötetekre ott nem illik ráírni az árat, mert általában ajándékba veszik őket. Talán azzal is tisztában vannak, hogy a könyveknek, különösen a verseknek eszmei értékük van.
Nagyon szerettem volna látni Bécset, de a többiek nem voltak rá kíváncsiak, így haza felé tartottunk fáradtan és kialvatlanul, én pár értékes felfedezéssel. A macskakövek már nem vonzanak, azóta rájöttem, hogy nekem nincsen otthonom.
2016. június 3.