Gyermekként asztal alá, szekrénybe bújtam,
senki meg ne lássa a nagy magányomat,
nem szerettek engem és egyre csak sírtam,
szívemben magam futottam meg harcomat.
Házasság lett iszonyat, sírig alázás,
félelem fájdalma szállta meg lényemet,
szeretetre vágytam – szitokszó közt ázás -,
bensőmből senki sem kutatott lényeget.
Aztán csukott szemmel néztem teliholdra,
elvarázsolt, de magányomnak foglyaként
vágytam a szerelemre, a magasztosra.
Mért éltem egyedül a föld árvájaként?
Éjszaka lágy melódiát küldtem oda,
hol magányos fényszív és lelkek bolyongnak,
vártam rá nagyon, tán történik nagy csoda,
a jövőm napjai szebb napokat hoznak.
Majd jött a fertelem, rettegés szívemen,
vádolva ég és földnek sötét erői,
hatalmas csapások súlya a testemen,
nem fogadnak be a temetők hantjai.
Ki harmonikus, tiszta, magánya megnő,
irigység és titkos ellenség aratja,
de egyedül az ember-szeretet a fő,
tisztelet és kedvesség meg nem hozhatja.
Kinek nincs igaz barátja és kedvese,
kiszáradt szemekkel ürességet bámul,
kőszoborrá varázsolt reménye, szíve
egyszer mindenséget megölelve tárul.
2015. január 31.