Évek óta kicsiny életerő
minden lopott pillanat.
Miatta keltem fel
lassú és könyörtelen
elmúlásomból.
Az egész világ köztünk
sötétség hatalmaival,
nem dereng a fény,
dagadok, csonkulok,
várakozom a biztató csöndben,
megmentőmben bízom.
Szenci istállójában
megszületett az ember.
Mikor bemutattak csecsemőként
a világ pusztítóinak,
döntöttek sorsomról.
Végtelen a szerepek
rám vetett ruhája,
az azóta megmentettek
vigyorgó tömege.
Dülöngéltem a színfalak mögött,
míg holttá dermedtem,
s rám terítették a halotti lepelt.
Pondrók, patkányok, dögök
borítják a koncot,
az áldozók díjakat kapnak.
Egy varázsos villámlás,
mint végzetes áramütés
élesztette szívemet.
Féltékeny lettem mindenkire,
aki hallja hangját,
akivel tisztelettel beszél.
Erőszakosan követeltem jussomat
kifosztottan, mint szeretet koldusa.
Nem volt másom,
csak fogoly-szívem,
vágyam csak annyi,
legyen barátom
az utolsó órámig.
Néha napokig sajog a hiány,
nem ad életjelet magáról.
Mikor meglátom,
az öröm kölyökkutyaként
ficánkol bennem.
Aki szeret, tudja az ész,
nem nyugszik le a Nappal
lélek-társa nélkül.
De a szív mást súg,
leírva is esdekli a reményt.
2016. november 6.