Hívogat gyermekkorom,
amikor meghallom
a kóbor dallamot:
Volga, Volga, sebes Volga -
énekelte anyám egykor
vasalás közben.
Mennyire szép volt,
tisztán csillogó zöld szem,
gesztenyebarna haj,
gyermeki szív és pillantás -
ilyen maradt mindörökre.
Soha nem nőtt fel,
nem is tehette,
kikutattam múltját,
ő már elfeledte.
Családja Volga mellől
telepedett le egykor ide,
apja betegen feküdt,
anyámat istállóban altatták.
Háború előtt volt, minden régi
család megbirkózott a történelemmel,
ellene tenni semmit sem tudott.
Hányszor gondoltam, inkább
ne lett volna anyám magyar,
talán akkor szebb lett
volna egyetlen életem.
A kóbor dallam vele együtt
sírba száll egyszer,
a baj, mint ránk hozott,
talán napvilágra kerül,
de családom a temetőben,
minden jóság elfekvőben,
én sem éneklek már
ringatva szívem húrjait,
nyomor és betegség ért el.
Két családot érint így
a kóbor dallamú eredet,
embereket győzött le a JÁTÉK,
a nagyfiúk háborúsdija,
mely végtelen nyomorultak
seregével vigad és arat
titokban háborítatlanul.
"A virág csak egyszer nyílik
és elhervad azután,
szeretni csak egyet lehet
tiszta szívből igazán",
vallja az ének, s tudja az ember,
szíve szeretete az égig ér fel,
s bánata hatalmas, ha megsértik
szavakkal,megrezzen, meghasad
a terhek alatt az erős szív.
2012. március 27.