Kohut Katalin: Kínzások és kivégzések története

 

 

A vallási, katonai, társadalmi konfliktusok, informatikai és különféle börtön kínzások egyidősek a szadizmus megszületésével. Ki ne hallott volna a holló fekete hajú Alexandriai Katalin legendájáról, akinek Katalin kerekét őrzi a református templom, emlékét a telkibányai Alexandriai Katalin szentély? Katalin Krisztus jegyeseként halt mártírhalált, kínzásai éheztetéstől a kerékbetörésig, fejlevételig sorakoztak. Történetét ebben a videóban olvashatják:

 

https://www.youtube.com/watch?v=pZghztfIGyg

 

Most bemutatok Önöknek pár régebbi kínzás módszert.

 

Kínai harang:

 

Távol-keleti több ezer éven át alkalmazott kínzás, még Marco Poló is meglepődött rajta. Úgy kínozni, hogy a testhez hozzá sem kell érni, nagyon fortélyos eljárás. Kr. e. 1200 körül már használták ezt a harang-módszert, kizárólag Kínában. Az áldozatot beültették a harangba, majd az ítélet alapján meghatározott számú ütést mért a harangtestre a hóhér és segédje, egymást váltva közben a harangzúgás miatti egészségkárosodás megelőzése miatt. Hanghullámok általi korbácsolásnak is lehet nevezni ezt a módszert, a végén az áldozat teljesen megsüketült, de az idegrendszerben is maradandó károsodásokat okozott. Előfordult, hogy a harangkúra végén az odabent tartózkodó elharapta a nyelvét és őrületében szétmarcangolta tulajdon arcát. Ilyenkor még hagyták szenvedni, míg végül sor került a kivégzésre és egy karddal lenyakazták. A harang legtöbbször az udvari intrikák áldozatának járt ki.

 

A kilencfarkú macska:

 

A kilencfarkú macska korbácsolási módszer, mindennapos jelenség volt a hajók fedélzetén. Első alkalmazása a történet kutatók szerint a brit haditengerészetnél volt a 17. század hajnalán.

A kilenc hosszú kötélpászmából álló eszköz hatásfokát növelte a kötélfonatokba rögzített számtalan éles, hegyes szegecs. Ettől eltekintve, megjelenési formájában és szerkezetében teljességgel igénytelen szerszámot többnyire zöld, vagy piros posztótasakban tárolták, hajónként mindig több darabot, mivel a kilencfarkú macska egyszer használatos tárgynak minősült, a büntetés végrehajtása után egyből a tengerbe dobták. A hadihajókon rendkívül kemény fegyelem uralkodott. A korbácsbüntetés kihirdetése után a tisztek gondot fordítottak arra, hogy minden hajón tartózkodó szemtanúja legyen a kegyetlen fenyítésnek. A kereskedelmi egységeken ritkábban fordult elő, a függelemsértőt vagy a szellőzőnyílás rácsaihoz kötözték, vagy pedig az árbockötelekhez: „kitárt szárnyú sas” pózba függesztve. Gyakran a büntetést maga a kapitány hajtotta végre. Leghitelesebb forrás mai napig Richard Henry Dana alkalmi tengerész által 1840-ben lejegyzett (Two Years Before the Mast), nem hivatalos napló számít. Szerinte nem egyszer érdemtelenül alázták és kínozták meg a tengerészeket. Általában az elviselhetőség határáig mentek el a korbácsolással. A kilencfarkú macska használatát a 19. század javuló hajózási körülményei mellett megszüntették fokozatosan.

 

A tortúra:

 

A tortúra, mint büntetési gyakorlat az inkvizícióból maradt az utókorra: a rettenetes eljárás különböző kínvallatások jól felépített sorozata volt. Kizárólag azokkal szemben számított törvényesnek alkalmazása, akiket bármilyen okból halálra ítéltek. E sokáig alkalmazásban lévő, beismerésre késztető módszer nem kevesebb, mint 11 fokozatból állott. Azt, hogy a vádlottnak mennyi fokozatot kell kiállnia, a bíróság szabta meg. Tehát a tortúra vádbizonyítási szereppel bírt, azért került alkalmazásra, hogy a gyanúsított minden reá vonatkozó vádat beismerjen, mert ezek után törvényes kivégzése elé már nem hárulhatott jogi akadály.

 

1. tortúra: Bíró általi kínvallatással való fenyegetés, előbb szelíd, majd kemény hangon. A vádlott néha beismerő vallomást tett, minthogy vállalja a végtelen fájdalmak gyötrelmét.

 

2. tortúra: A hóhér a tortúra színhelyén fenyegette meg a gyanúsítottat.

   A hóhér jelenléte félelmet keltő, főleg ha a rettegett csuklyás figura az igazán elhivatott szakember részletességével mondta el a hamarosan alkalmazásra kerülő eszközök működését és élő szervezetre gyakorolt hatását. Néha vádlotton szemléltette az eljárást a már ájulás határán lévő gyanúsított felé.

 

3. tortúra: Előkészületek a kínvallatás végrehajtására (a vádlott levetkőztetése, kezének, lábának összekötözése, végül pedig a tűznek a vádlott fedetlen testéhez való közelítése).

   Ez volt a bemelegítő fokozat. A meztelen szerencsétlen megalázottsága, kiszolgáltatottsága már az elviselhetetlenségig fokozódott. Végtagjait összekötötték, mozgásképtelenné vált, magatehetetlensége kiteljesedett. A hóhér izzó vasakkal közelített a mezítelen testhez.

    

4. tortúra: A végtagok és ujjak összeszorítása vékony, de erős zsineggel.

   Hatása nem lebecsülendő. Ha az elítélt férfi volt és történetesen képes volt ellenállni, az esetben már a nemi szervre is került egy szoros hurok (női elítéltek esetében a mellbimbóra). A hatás elképzelhető. Aki képes volt elviselni ezt a fokozatot, tartós fizikai károsodásokat szenvedett, soha többé nem számított ép és egészséges embernek. Néha az elítélt elájult, néha az elméje bomlott meg.

    

5. tortúra: Nyújtólétrára fektetés, vagyis a test és a végtagok erőszakos nyújtása. Az inkvizíció legalantasabb, leghatékonyabb találmányának (Strappado) korszerűsített, szelídített változata. A nyújtólétrára, vagy nyújtópadra fektetett gyanúsítottat hat oldalról csigaszerű szerkezetekre rögzítették, minden irányból végre tudták hajtani a test nyújtását. Egy kisebb csigaszerkezetet a nemi szerv és a köldök számára tartottak fenn. Ha az áldozat ízületei nem bírták tovább a terhelést, az ínszalagok elpattantak, az ízületi tokok szétnyíltak, így a kezek és a lábak bőséges belső vérzés kíséretében kifordultak a helyükből.

 

6. tortúra: Tüzes vassal való égetés. Az izzó rudakkal a harmadik fokozatban még csak ismerkedő gyanúsított már magán tapasztalhatta meg az izzó fém hatását. A bőrre nyomott tüzes rudak és patkók éles sistergése, saját testének förtelmesen bűzös, égett szagának elviselése és persze az elviselhetetlen fájdalom döbbenetes hatást váltott ki. A hóhér gyakran locsolt vizet a kínzott testre.

 

7. tortúra: Az ujjak préselősatuba történő helyezése, ugyanakkor éles vas behelyezése a nyelv alá. A préselősatu funkciója, működése egyszerű. Az eszköz célja az ujjakat a préssel addig szorítani, amíg a már több helyen szétrepedt testrész szét nem nyílik a körömágyaknál. Ezt kiegészítendő, egy tűhegyesvégű acél éket helyeztek a nyelve alá, miáltal az ízlelőszerv rángatózása következtében bekövetkezett a kívánt hatás: a nyelv előbb átlyukadt, majd elroncsolódott és szétszakadt. Ez már inkább megtorlás volt, mint beismerő vallomás kicsikarása, mert ha addig nem akart vallani az elítélt, nyelve szétroncsolása után többé nem is tudott.

 

8. tortúra: A test égetése gyertyával, szurokkal, vagy szalmával. Ez a tűz által végrehajtott tortúra következő fokozata. A fekvő helyzetben kikötözött elítélt testére rácsöpögtették a gyertya forró viaszát, majd az égő gyertyákat reá állították. A szabadon maradt testfelületekre kisebb-nagyobb nagyságú szalmaboglyákat helyeztek, amiket meggyújtottak. A tűz erejének fokozása volt a forró szurok, mely az ember bőrébe azonnal beépülve újabb, eddig soha nem ismert kín elviselhetetlen dimenzióját szavatolta.

 

9. tortúra: A leborotvált fejbőrre jéghideg víz lassú csöpögtetése. A kegyetlen kínzásnemek egyik legleleményesebb, jellegét tekintve az összes többé módszertől eltérő változata. Ez a kínzás távol-keleti találmány. Régi kínai bölcsek fejlesztették ki ezt a leleményt, amely a hadakozások és államigazgatási eljárások során karriert futott be. A kopasz fejbőrre azonos, általában tíz másodpercenkénti időrendben éppen csak felolvadt, jéghideg vizet csepegtettek. Mivel a jéghideg víz éberen tartotta a tudatot, nem következhetett be ájulás, még az sem nyújtott menedéket az elítéltnek.

 

10. tortúra: A test forró fémmel, vagy szurokkal való megégetése. A hideg által kiváltott hatást felcserélték a hő által kiváltott fájdalomra. Olvadt fémet használtak, ami mély sebeket okozva marta fel az elítélt bőrét és húsát, elviselhetetlen kínokat okozva. Ezek a sebek örökre megmaradtak, ha az elítélt a csodával határos módon valahogy túlélte a tortúra eme fokozatát.

 

11. tortúra: A lábszáraknak éles, hegyes fokozatú vassatukkal való összepréselése. A spanyolcsizma eredetének megfejtéséhez nem kell történészi szakvizsga. Minden idők legnépszerűtlenebb lábbelije természetesen a a spanyol inkvizíció egyszerű, de hatékony találmánya. Akit egyszer elért, hátra lévő életét nyomorékként élte végig, soha többé nem állt lábra. Az eljárás során a vádlott mindkét lábát vastag deszkalapok közé szorították, a négy darab deszkalapot zsinórok segítségével szorították rá a végtagokra. Ezt követően a láb és a deszkák közé ékeket kalapáltak, amelyek számát a bíróság határozta meg. Súlyosabb vétségek esetén akár nyolc darab éket is a deszka és a láb közé vertek: a feszítőerő a térdet és a lábszárcsontot, illetve a bokát szétroppantotta, szilánkosra törte a láb valamennyi csontját.

 

Elmegyógyintézeti tortúrák:

 

E téren külön említést érdemel az őrültek gyógyítását elősegíteni szándékozó sok korabeli fortély. Az őrülteket a régi kultúrákban tisztelték és becsben tartották, különleges varázserőt tulajdonítva nekik. A középkori társadalmak számára azonban nemkívánatos személyeknek bizonyultak. Vagy egyszerűen csak kivégezték, vagy pedig sötét zárkák, börtönök mélyére rejtették őket, ami egyenrangú volt a halálbüntetéssel. Elsőként a tizenötödik századi spanyol városatyák döntése nyomán nyitottak külön intézetet az elmebetegek számára, később több országban követték példájukat. Még három évszázadnak kellett eltelnie ahhoz, hogy valakinek eszébe jusson a forradalmi ötlet: esetleg van mód az őrültek gyógyítására. Az elsőként alkalmazott módszerek szadistának is mondhatók. Egy lipcsei professzor rendszeresen szamárvért itatott betegeivel, mondván a szamár lustasága csillapítani tudja a beteg dühkitöréseit. Általánosnak számított a csömörkúra, a hidegvízkúra. 1807-ben egy Horn nevű orvos egy szerkezetet konstruált. Forgódobos gyógymód volt, a pácienst gondosan beszíjazták a szerkezetbe, majd percenként 120-as fordulatszámmal pörgették. Az őrjöngők a rosszullétek, hányások, egyensúlyzavarok után lecsillapodtak. Ezt követték a kényszergyógymódok, mint a kényszerágy, a kényszerkosár, a kényszerkikötés, az azóta is érvényes kényszerzubbony, valamint az angol koporsó. A legbizarabb találmány a meglepetés-híd volt, melyen a páciensnek végig kellett sétálnia, mígnem a híd szétnyílt a lába alatt, ő pedig a jéghideg vízbe pottyant.

 

A napóleoni háborúk után 1820.-ben az állam kezdte finanszírozni az elmegyógyintézeti létesítményeket.

 

A Szent Hivatal gyilkos praktikái

 

Irdatlan mennyiségű irodalmat hagyott ez a téma mag után. Az inkvizíció ez, az emberiség egyik legimmorálisabb és legkegyetlenebb intézménye, s egyben a legzseniálisabb is. A tiszteletet parancsoló (ezzel félelmet keltő( keresztséggel a római katolikus egyház alapításában, annak törvényesen bejegyzett törvényszékeként funkcionált, lényege pedig az eretnekség, a hitetlenség és minden más, a valódi vallás elleni bűntettek feltárása, elfojtása és megbüntetése. 1248-ban IV: Ince pápa alapította állandó ítélőszékként, irányítását pedig a vakbuzgó csatlósaira, a dominikánusokra bízta. Az inkvizítorokból Domini canes, azaz az Úr kutyái lettek.

 

Nem lehet versengeni az inkvizíció roppant kegyetlenségről árulkodó, komoly körültekintéssel megalkotott, körmönfont és találékony módszereivel. Ezek lényege: ha valakit eretnekséggel vádolnak, annak minden bizonnyal alapos oka van, illetve bárki megvádolhat eretnekséggel bárkit, a vád alatt álló eretnek kivételével bízni többé már nem lehetett. Az ártatlanság vélelme, mint jogi norma, ez esetben hatályon kívül helyeződött, ahelyett, hogy a vádlottat mindaddig ártatlannak tekintették volna, amíg a bűnét rá nem bizonyították, inkább bűnösnek tartották egészen addig, amíg ki nem derült ártatlansága. A Szent Hivatalt a legkülönfélébb eszközök alkalmazására hatalmazták fel, hogy a vádlottat meggyőzzék bűnösségéről. Az alkalmazott módszerek nagyon kegyetlenek voltak, s alig fél évszázad elteltével, a templomos lovagok likvidálása idején, a dominikánus csatlósok újabb generációi már tökélyre fejlesztett formában alkalmazták azokat. Néhány hírhedt eljárás következik.

 

Vízkúra:

 

A legegyszerűbb variáció a közönséges fullasztás volt. Az áldozat fejét, a vezető hóhér vezényszavára, a hóhérinasok vízzel telt dézsába nyomták, majd meghatározott ideig víz alatt tartották. Ugyanennek az eljárásnak fejlettebb változata a két egyszerű eszközzel, a kötél és a csiga alkalmazásával kivitelezett módszer. Ilyenkor a lábánál fogva felkötözött, fejjel lefelé lógatott elítéltet a csiga segítségével mártogatták a vízbe. Ez távol-keleti eredetű volt és valószínűleg a kor utazóinak jóvoltából kerülhetett be az inkvizíció kínkultúrájába.

Volt, amikor a vádlottnak nem a tüdejébe, hanem a gyomrába juttattak irdatlan mennyiségű folyadékot, akár 10-15 litert. A hatalmas mennyiségű folyadék szétfeszítette a gyomrot és felpuffasztotta a hasat, ezáltal okozott pokoli kínokat.

 

A kút:

 

A vétkest egy akkora verembe rakták, mely mélységében pont a feje búbjáig ért, nem tudott benne megmozdulni. Ott hagyták napokig étlen-szomjan, míg az ellene felhozott vádakat be nem ismerte. Izomgörcsök, légzési nehézségek, keringési zavarok, pszichikai zavarok léptek fel, így az agónia hosszas és fájdalmas volt.

 

Strappado:

 

Egy kötélből és egy csigából állott. Az áldozat két karját a háta mögött, a csuklójánál összekötözték, majd ezeknél fogva a lehető legmagasabbra felhúzták a levegőbe. Ekkor a kötelet elengedték. A módon is alkalmazták, hogy az eretnekséggel vádolt ember bokájára, köldökére, illetve férfiak esetében a nemi szervére súlyokat akasztottak, amelyek további terhelést róttak a testre.

 

Étel és ital által véghezvitt halálos tortúrák. Halálra éheztetés, halálra szomjaztatás:

 

Az élelmiszer és az ivóvíz tartós megvonása egyszerű és igénytelen módszer, ám roppant hatékony, mivel semmiféle eszközt nem igényel, bármily körülmények között alkalmazható. Az éheztetés, mint kínzási nem kitűnően bevált olyankor, ha az elítéltet semmiképpen nem tudták – vagy talán nem is akarták – egyéb módszerekkel szóra bírni. A régi rómaiak tisztában voltak néhány lélaktani fortéllyal: a kínvallatásra szánt egyét nem valami sötét zárkába dugták, hanem egy világos terem egyik sarkában rövidke pórázon tartották. A fogolynak kijártak bizonyos jogok. Amennyiben szükség kínozta, őrei a megfelelő helyre kísérték, biztosítva anyagcseréjét, ám ezek a látogatások megritkultak. Néhány nap elteltével a fogvatartók lakomát rendeztek a rab szeme láttára és elé is pakoltak bőségesen megrakott tálat, de olyan távolságba helyezték, hogy nem érhette el. A kegyetlen terápiát addig folytatták, míg a fogoly kitartása elfogyott és az áldozat megtört. Abban az esetben, ha az éheztetés célja a halál volt, nem számított a fogoly reakciója – egyszerűen hagyták éhen pusztulni.

A gasztronómiai jellegű tortúrákat az egyiptomiak is tökélyre vitték. Egy időben szokás volt az elítélt nyelvét le, száját pedig összeragasztani – az egyiptomiak hatékony ragasztóanyagot tudtak keverni - , majd jobbnál jobb ennivalókat pakolni elé.

Az oroszoknál előfordult, hogy a foglyul ejtett nyelvét kivágták, majd napokkal később elővezették és a következő szadista játékot űzték vele: szemét elfedték, majd meghatározhatatlan állagú ételekkel kínálták. Az elítéltnek ki kellett találnia, milyen ételt kapott. Ha tévedett, megvakították. Ezt a kegyetlen leleményt Rettegett Ivánnak tulajdonították, ám valószínű, hogy előtte is alkalmazták már.

 

Sok középkori várbörtönben kialakult szokás volt a rabságban tartottat azzal kínozni, hogy saját ürülékének, vizeletének fogyasztására kötelezték. Ennek a módszernek egyfajta szembesítő jellege volt. Ha az elítélt bűne olyan mocskosnak minősült, akár a bélsár, akkor a bűnöst mindig az általa elkövetett bűn megemésztésére kötelezzék. Ha a nyomorult kiöklendezte saját piszkát, úgy azt újból le kellett nyelnie. Kevésbé hiteles források szerint ezt a módszert a vietnámi háborúban hadifogságba esett katonákon előszeretettel alkalmazták fogvatartóak, az észak-vietnámi hadsereg reguláris katonái, illetve a gerillákat tömörítő csapatok.

 

Halálra etetés, halálra itatás:

 

Az itatással történő kínzás már ismert az inkvizícióból, de más korokban is alkalmazták. Előfordult, hogy a vízbe apróra zúzott üvegszilánkokat szórtak, amelyek a bélrendszeresen által jutva felsebezték azt. A víz jéghidegtől a tűzforróig terjedt, sokszor a két véglet gyakorta váltott változtatásával.

 

 

Az eledelekkel kapcsolatban is lettek praktikák, fájdalmakat okozoó megoldásokban soha nem volt hiány. Elterjedt ötlet volt az éheztetés, a túletetés kombinálása. A legyengült áldozat, aki már hosszú ideje nem ehetett egy falatot sem, váratlanul irdatlan mennyiségű étel elfogyasztására kényszerült: a procedúra eredménye legtöbbször halál volt. A 14. századból fennmaradt krónikák szerint Oroszország ázsiai területein bizonyos törzseknél előfordult, hogy a foglyul ejtett szeme láttára feldarabolták, majd megfőzték annak asszonyát és gyermekeit. A nyomorultat ezek után a szeretett személyek elfogyasztására kötelezték. Ugyanez a módszer ismeretes volt olyan törzseknél is, ahol a kannibalizmus a helyi tradíciók nyilvánvaló részét képezte. A szeretteit elfogyasztó áldozat sem kerülhette el cudar sorsát, végül felfalták az ítéletvégrehajtók. A maorik kifejlesztették a legvégső, fokozhatatlanul morbid variációt. Az ellenséges törzsből foglyul ejtett harcos valamelyik végtagját levágták, majd a megcsonkított zsákmányt a maguk módján ápolták, az amputált testrészt annak egykori tulajdonosával etették meg.

 

Nyúzás:

 

Olyan kínzásnem, mely ezer másik tortúránál is fájdalmasabb. E technikáról már a sötét középkorban is megemlékeztek, onnét egészen a 18. század végéig alkalmazták. Nem az elítélt elpusztítása volt a szándék, a megkínzott az elszenvedett fájdalomtól és vérveszteségtől halt meg. A műveletet úgy hajtották végre, hogy a legjobban hozzáférhető testfelületből metszettek ki darabokat. Erre a célra pedig az elítélt háta tűnt a legmegfelelőbbnek. A végrehajtók vállmagasságtól lefelé haladtak, oly hosszan nyújtva el a kegyetlen eljárást, amennyire csak az áldozat tűrőképessége lehetővé tette. A lecsupaszított bűnöst előbb még deresre húzták, utána hátát botokkal ütlegelve puhították és alaposan megkorbácsolták. A delikvenst csak azután vonszolták a főtérre, ahol szoros béklyókba kötözték, majd az összecsődült tömeg szeme láttára kezdetét vette a büntetés végrehajtása. Ha az áldozat nyúzás közben elalélt, nyakon öntötték hideg vízzel. Tudunk olyan francia tartományokról, ahol érdekes üzletág alakult ki a nyúzások kapcsán: néhány tehetősebb bőrműves jó pénzért felvásárolta az elítélt bőrét, aztán dísztárgyakat készítettek belőle, miként használták értékes könyvek kötésére is. Egy-egy hírhedtebb tolvaj bőréből készített csecsebecséért olykor kisebb vagyonokat lehetett kérni, miként a könyvekért.

Ezt a büntetést kizárólag erőszakos bűncselekményekért felelősségre vont személyeken, rablókon, gyilkosokon, haramiákon gyakorolták. A megnyúzást ismerték és használták a mongolok és a környező ázsiai népek. Beszámoltak ilyen esetekről Japánban is, valamint ismeretes néhány észak-amerikai indián törzs körében. Kivételt képeztek a közép-amerikai indiánok, mivel a nyúzást rituális célból alkalmazták és csakis holttesteken, kivételes esetekben hajtották végre.

 

Csonkolás:

 

A felnégyeléssel rokonítható, ám annál enyhébb büntetés, mint a mai napig alkalmazzák az iszlám országokban. Közismert a tréfa, miszerint ha nálunk is bevezetnék, kevés ép testű ember maradna. Ám arról nincs meggyőző bizonyíték, hogy a csonkítás valamit is enyhített volna a bűnözés mértékén az arab államokban. Gyakorlata az évezredek alatt nem változott – az antik időkben csakúgy, mint mostanság, a lopáson, csaláson, sikkasztáson tetten ért személyeket büntették ily módon. A legáltalánosabb, amikor a tolvajláson rajtakapottat csuklójánál csonkítják, megszabadítva így kézfejétől. Mindig az eset súlyossága alapján döntöttek a csonkításról. Arab országokban fajtalankodásért is csonkítás járt, amíg adott esetekben nem vágóeszközzel, hanem a megfojtáshoz használt vékony, de nagyon erős zsineggel, illetve huzallal hajtottak végre. Életre szóló intelem ez az erkölcstelen férfiakról. A 13., 14. századi krónikák némelyike ír a herélésekről. Megesett, hogy a szexuális kihágást elkövető férfit választás elé állították: vagy önkezűleg nyisszantja le saját herezacskóját, vagy pedig lefejezik. Mindennek a csőcselék előtt kellett lejátszódnia. Ha a férfi megcsonkította önmagát, bűnbocsánatot nyert a világi hatalmak szemében. Más példa egy Lyon városában kiadott 1380-as krónika szerint, bizonyos Henri Gilles vándorkereskedőt egy jó nevű lyoni szatócs lányának megbecstelenítésével vádolták és azon nyomban további hasonló bűncselekményeket is rábizonyítottak. Gillest választás elé állították, ám abban a pillanatban, amint kötelességének eleget tett, a fő bírák egyike elrikkantotta magát: - Most! - A hóhér pedig lecsapott. Saját herezacskójával kezében végezte életét.

 

A balkáni területeken is büntettek férfiakat megbotránkoztatást okozó kihágásért. Arrafelé azonban mellőzték a lemetszés pengeéles eszközt igénylő műveletét. Zúzással oldották meg a bolgárok. Éles kés helyett egy lapos, ám vaskos kőre volt szükség, no meg a jó erősen összeszorított fogakra.

 

1707-ben történt Nürnbergben, hogy a városi hóhér aggastyánkora ellenére is szorgalommal űzte mesterségét, melyhez a pallos volt a nélkülözhetetlen eszköze. Nem tudni hányadik kivégzését hajtotta végre, mikor érdekes incidens történt. Vagy az áldozatot tartó hóhérsegéd mélázott el, vagy egyszerűen csak túl nagy lendülettel, pontatlanul csapott az akkor már 52 esztendeje szolgáló főhóhér, de tény, hogy az elítélt fejével együtt a segéd kezét is sikerült lemetszenie.

 

Kizsigerelés:

 

Hasfalon ejtett hosszanti metszés eredményesen elvégzett gyakorlata. Kombinálták a felnégyeléssel és az akasztással.

Meglepetések azonban bőven adódtak.

 

A felmetszett hasú delikvens kötélen lógatása akár órákig is eltarthatott, bár a bíróság kikötötte, hogy az elítéltet még élve kell levenni a bitóról. Dr. John Story katolikus jogász kivégzésére (1571) gyűltek össze a kíváncsiskodók, senki sem gondolta, hogy az ernyedten himbálódzó jogtudor és kortársai által meg nem értett reformer váratlanul magához tér majd. Senki, pláne a hóhér, aki éppen Story belei között matatott. A kötélen lógó, pillanatnyilag tudatánál lévő férfi alighanem rosszallással viselte, úgy állon vágta a hóhért, hogy az lebukfencezett az emelvényről. A Storyval rokonszenvező krónikások szerint csakis a jóisten közbenjárásával történhetett meg.

 

Súlypróba:

 

A súlypróba követtek történő agyonnyomást jelent: a 15. és 18. százat közötti Angliában hivatalos kínvallatási eszközként alkalmazták. Az éheztetés eljárását váltotta fel ez a módszer, amit így is lehetne definiálni: az éheztetés súlyosbított változata. Olyan elítéltek kínzásához vetették be, akiket valamilyen főbenjáró bűnnel vádoltak, ám nem voltak hajlandók beismerő vallomást tenni. A hallgatásnak ugyanis megvolt az ára: a halálbüntetés minden esetben a korona javára történő vagyonelkobzással járt. Ha viszont a vádlott hallgatott, mint a sír, akkor még a bírósági eljárást is elkerülhette. Nagy volt tehát a tét, csakhogy a súlypróbát gyakorlatilag lehetetlen volt némán kibírni.

 

A vallomástételtől elzárkózó rabot először lecsupaszították, miáltal egyetlen öltözéke az ágyékát elfedő rongy maradt. A mezítelen férfit aztán a börtöncella padlójára fektették, majd végtagjait, amennyire csak bírták kifeszítették és szorosan kikötözték. Ezután kerettel ellátott jókora deszkalapot helyeztek a mellkasára, arra pedig súlyos vasöntvényeket vagy kőtömböket raktak. A szükségesnek vélt mennyiség hivatalos meghatározása így szólt: amennyit az elítélt elbír és még további kődarabok. A procedúra elképesztő fájdalommal járt, a lélegzetvétel megnehezült, az áldozat teste nem kapta meg a szükséges oxigént, a kilégzés henezítettsége miatt pedig vére kémhatása megváltozott éws acidózis lépett fel. Peine et dure-nek nevezték az eljárást. A súlypróba úgy vonult be az amerikai történelembe, mint afféle előzetes mutatvány, melynek feladata a közönséget ráhangolni a fő műsorszámra. A rövid történet így esett: az 1692-ben lezajlott salemi boszorkányperben egy nyolcvan esztendős férfit nyomtak így halálra, mert – a legtöbbekkel ellentétben – nem volt hajlandó hamis vallomást tenni.

 

Cséplőlánc:

 

Cudarul feldíszített korbács volt a cséplőlánc, mely borotvaéles, lapos és ovális láncokból állt. Ennek puritánabb eszköze a tüske- vagy tövis korbács, amelynek eredete a krisztusi időkig vezethető vissza. A modern kor végrehajtója már csak elővigyázatossági okokból is olyan kínzási módszereket részesít előnyben, amely nem hagy nyomot az áldozatokon. Régebben azonban a külsérelmi nyomok mellőzése egyáltalán nem volt szempont, sőt, minél szörnyűbbek és maradandóbbak voltak a sérülések, annál közkeveltebb volt az eljárás. A súlyos, véres zúzódások látványában a középkori hatalmasságok mindig bőséges élvezetet leltek. Sokszor a végső cél is inkább az áldozat halálra kínzása, semmint a vallatása lehetett.

 

Az erényöv:

 

Végtelenül sok mítosz kapcsolódik e közismert szerkezethez. Az eszköz célja az volt, hogy a feleség hűsége általa a férj hosszabb ideig tartó távolléte alatt biztosított legyen. Legtöbb legenda a keresztes lovagok asszonyaival maradt fenn. Gondoljunk bele az elmozdíthatatlan vas állandó dörzsölése által okozott sebekre, vérmérgezésbe, nem beszélve kezdeti terhességekről, női ciklikusságról. Néhány történet író szerint olyan helyeken alkalmazták, ahol katonákat szállásoltak el, megszállások idejére, vagy utazásokkor. A nők nem is egyszer saját kezdeményezésükből zárták önmagukat erényövbe, olyan tény, amire a szicíliai és spanyol nők még mindig emlékeznek.

Az erényöv mindenképpen megaláztatás, a testnek és a léleknek meggyalázása, tulajdonképpen egy olyan erőszak, amit egy másik hím által elkövetett erőszaktól tartó hím hajt végre hitvesén, nehogy az sszony más által is megtapasztalhassa (megszenvedhesse) a férfitermészet akaratának gyümölcsét.

 

Júdásbölcső:

 

Ez az eljárás a középkor első harmadában alakult ki és mindvégig változatlan formában került alkalmazásra. A júdásbölcső piramis formájú volt. Az áldozat végtagjait kötelekkel egy csigaszerű szerkezethez erősítették, majd a levegőbe húzták és sokszor órákig úgy tartották. Végül vezényszóra leengedték a piramis tűhegyes csúcsára, úgy, hogy a súlyával vagy végbélnyílására, vagy herezacskójára – női elítélt esetében a vaginára -, esetleg a legalsó hátgerinccsigolyák alatti pontra nehezedjen. A hóhér, vallatók lelkesedése és élvezete szerint variálhatta a nyomást. Az áldozattal ezenkívül szabad volt még apróbb csínyeket is elkövetni, rázogatni, lökdösgetni, vagy gyors egymásutánban több ízben is leengedni a hegyre. Makulátlan kínzóeszköz volt. Ügyeltek gondosan, nehogy a delikvens belehaljon sérüléseibe. Az okozott sebek persze egész életre szólóak voltak. A júdásbölcsőt az olaszok, a németek és a franciák alkalmazták nagy-nagy előszeretettel, utóbbiak csak bölcső néven ismerték. Bizonyos latin-amerikai államokban még manapság is közkedvelt ez a módszer, illetve annak villanyárammal és elektromos csípőgyűrűvel kiegészített változata.

 

Fejtörő:

 

A kínzó- és kivégzőeszközként egyaránt funkcionáló szerkezet külsejét és működtetését csak nehéz elképzelni. Az áldozat állát ráhelyezik az alsó támasztó-korlátra, s fölül elhelyezkedő rögtönzött fejfedőt pedig egy csavar segítségével szép komótosan elkezdték lefelé szorítani. A találmány először a fogakat préseli be az ínybe, majd összetöri az állkapocscsontokat. Kicsivel később szemek ugranak ki üregükből, végül pedig az agy spriccelve tör ki a koponyán keresztül.

Manapság kivégzésre már nem használják.

 

Az eretnek villája:

 

Ezt a négyágú eszközt az eretnekséggel gyanúsított áldozatok szegycsontjába szőrták, közben gondosan gátolták a fej mozgatását. Végül az áldozat már csak mormogni tudott, azt is alig hallható hangon. Ekkor kihúzták a villát, s ha a megvádolt még ekkor sem volt hajlandó vallomást tenni, akkor a spanyol inkvizícióban benntartották, mint bűnbocsánat nélküli eretneket, majd ranghoz illő ruhába öltöztetve elvezették a kivégzőpadhoz, ám tették ezt az utolsó kenet feladásával, vagyis a bűnbocsánat vigaszával. A római inkvizícióban ez utóbbiakat mellőzték és az eretneket vagy felakasztották, vagy pedig felnégyelték, ha nem engedett a villának.

 

A nürnbergi vasszűz

 

A kínzás története számos olyan eszközt feljegyez, amely az antrompomorf – ember alakú – tartály elve alapján működött. 1944-ben bombázások során elpusztul a Nürnbergi Vasszűz ezen kínzóeszközök talán legjelesebb képviselője. A legbrutálisabb, leginkább pervertált és végsőkig horrorisztikus igényeket is kielégítő találó elnevezésű tákolmány – amelyet 1933-ban alkottak meg – két ajtóval funkcionált. Az ajtók kizárólag kívülről voltak nyithatóak, belső részükre kiálló hegyek sokaságát rögzítették. Ezeket az ítélet igényei szerint állították be, annak megfelelően, hogy a szadista beavatkozás célja az elítélt kivégzése, avagy megkínzása volt. Ha az ajtókat becsukták, a hegyek az áldozatba fúródtak.

Évszázadokkal később 17834-ben drámai hangon emlegették a vasszűzat, mint páratlanul borzalmas szerkezetet, mely Barbarossa Frigyes idejéből ered.

A felvilágosodás és a lelkes republikánusok új világában sem maradt látványosság nélkül a csőcselék. A fullasztást, a felnégyelést, a kerékbetörést, továbbá a nyelv, valamint a végtagok levágását továbbra is végrehajtották Nürnbergben.

 

Macskakarom:

 

A szerkezetet mindig a felnőtt emberi ujj méretéhez megfelelő méretben gyártották. A tizenkilencedik század elejéig alkalmazott, csaknem négyszáz éves karriernek örvend. Egy fogantyú által rögzítve működtették. A spanyolok elsősorban a foglyul ejtett kalózok tartós károsodásokat okozó csiklandozására használták. A macskakarom az áldozat húság foszlányokra szaggatta, majd letépte a csontokról a test bármelyik pontján.

 

Virágzó körte:

 

A szájba és végbélbe helyezhető körtét azonos méretben, a vaginális változatot pedig valamivel nagyobb méretben használták. A körte tulajdonképpen egy gömbszeletekből álló szerkezet volt, amit egy csavar segítségével a gömbszeletek maximális nyílási fokáig tágítottak. A körtét belehelyezték a testnyílásba, majd az említett módszerrel kinyitották. Nem egyszer halálos volt az ilyen kínzás, a gömbszeletek végén lévő hegyes villásfogak a teljes kinyíláskor behatoltak a torokba, a belsőségekbe, vagy a méhbr. Az orális körtét gyakorta rótták ki eretneknek minősített prédikátorokra, a többi variációt viszont inkább nem egyházi embereken használták, olyanokon, akiket ortodoxnak kevésbé minősíthető szexuális hajlamosságok gyakorlásán értek.

A homoszexualitáson rajtakapott, vagy azzal megvádolt férfiakat a végbélkörtével kezelték, a vaginálissal pedig azokat a nőket, akikről bizonyosságot nyert, hogy a sátánnal, vagy az ördögi lényekkel közösültek.

 

Hüvelyszorító:

 

Egyszerű és nagyon hatásos eljárás. Az ujjak és lábujjak ízületeinek, körmeinek összenyomása az egyik legrégebbi kínzási módszer. Egy fából, vagy vasból készített ujjrögzítő polcból állt, megfelelő számú vékony és erős zsinegből, valamint egy ügyes csavarószerkezetből, amivel a vallatók általában el tudták érni a szerkentyű beszédre bíró feszességét. A velencei szerkezet három keresztrúd beiktatásával két hüvelyket, plusz még két ujjat képes szorításba fogni, így az osztrák megoldáshoz képest meglehetősen brutális hatékonysággal bírt. Az osztrákok hüvelykszorítója minden vonalrészletében megfelelt az 1769-ben megjelent Constitutio Criminalis Theresiana szigorú előírásainak. Ez az olvasmány Mária Terézia császárnő anaktroniszükus szabálykönyve volt, amely tartalmazta a kínzási eljárások, illetve a kihirdetett, nyilvános büntetések végrehajtására vonatkozó ítéleteket. Az osztrák korona valamennyi bíróságán kötelező volt használni akkor, amikor a kínzást már betiltották Angliában, Poroszországban, Toszkánában és még néhány kisebb hercegségben. A szabálykönyv tehát a kínzás mesterségének és fortélyainak alapos, mindenre kiterjedő gyűjteménye volt.

 

Kaloda, avagy pellengér:

 

A kaloda az egyik legszégyenteljesebb, legmegalázóbb büntetési és kínzási forma volt. A lényeg, hogy az áldozat kezeit és lábait megfelelő méretű lyukakkal rendelkező deszkából ácsolt szerkezetbe rögzítették, majd megvasalták, így lehetetlenné tették a test mozgását. Ezután az elítéltet forgalmas, nyilvános helyre, a település főterére szállították és ott közszemlére helyezték. A csőcseléknek így kiváló alkalma nyílott a tehetetlenül senyvedő egyén büntetlen bántalmazására. Enyhébb esetben csak taszigálták és piszkálták, orrát csavargatták, felpofozták, ám a kegyetlenség néha nem érte be ilyen kevéssel. Általában ürülékkel öntözték, a hulladékot a szájába nyomták. Nem ritkán megkövezték, ha az áldozat nő volt, vágott sebeket ejtettek rajta, olykor megégették, ujjainak egy részét lenyirbálták, csiklandozták elviselhetetlenségig.

 

Vallató csizmák:

 

A vallatási csizmák szűkített szerkezetek voltak, úgy tervezték őket, hogy hóhéri közreműködéssel bokától térdig illeszkedjenek a lábra. A vasból készült eszköz belső felén kisebb-nagyobb tüskék és pengék helyezkedtek el. A csizmát először az áldozat lábára illesztették, majd kezdetét vette a tortúra. A hóhér egy nehéz kalapács segítségével addig ütlegelte a lábbelit, míg annak belső felülete a végtag felszínéhez simult, a szögek pedig áttörték a bőrt, behatoltak a szövetekbe, lábszár- és bokacsontokba. Észvesztő szenvedéssel járt ez az elítélt számára. Több ízben fellocsolták az áldozatot, hogy eszméleténél tartsák közben. Széles körben alkalmazták ezeket a vallató csizmákat: hétköznapi bűnözőknél egészen a társadalmi kasztokhoz tartozó magasabb elítélteknél. A csizmák kínvallatást jelentették, de legtöbbször halál volt a vége.

 

Lélektisztító eljárások:

 

Katolikus országokban elterjedt gyakorlat volt az eljárás, mivel az egyházi vezetők gyakorta úgy tartották, hogy a boszorkánynak, az eretneknek, illetve más, a katolicizmus dogmái ellen vétkező személyeknek a lelke romlott, mocskos és rossz eszmékkel szennyezett, így rögvest meg is kell azt tisztítani, lehetőleg még a kirótt büntetés végrehajtása előtt. Az áldozat lelki kezelése bár az üdvözülést szolgálta, inkább fizikai eszközöket vonultatott fel. Az eljárás lényege abból állt, hogy különböző, nem kifejezetten emberi tápláléknak nevezhető anyagokat erőltettek az elítélt szervezetébe. Ilyen volt a parázs, vagy szén, szappanos, vagy kénes, forrásban lévő víz.

 

Tűzpróba:

 

A tűzpróba az inkvizíciós időket megelőző kínzási fortély volt, melyet a tizenkettedik század közepétől már alkalmaztak. Ezer szállal nőtt a katolicizmushoz, így szimbolikus jelentőséggel bírt. Mielőtt a próba kezdetét vette, minden érintettnek vallási ceremóniákon kellett részt vennie. Ez a rítus három napig tartott, közben a vádlott áldást kapott, szabályos ördögűzésnek vetették alá, imádkoztak értek, még végül felvehette a szentségeket. Az egyházi rítusok végeztével kezdetét vette a kínzás. Az elítéltnek egy feltüzesített vasdarabot kellett megfognia és meghatározott távolságon át cipelnie – ez általában három métert jelentett. A vas súlyát a bűn mértéke határozta meg, a legkisebb egy fontnyi izzó súly volt. Létezett egy másik megoldás, amikor a delikvensnek izzó parázson kellett bekötött szemmel járnia. Három nap után megvizsgálták, a bűnösség kérdését az inspekció eredménye döntötte el. Ha találtak nála nyílt sérülést, akkor a vádlottnak tovább kellett bűnhődnie, gyógyult seb esetén viszont ártatlannak nyilvánították. Az ártatlanság evidenciáját olyankor el lehetett intézni, bizonyos adományok ellenében, nyilván a végrehajtó tisztviselők korruptságától függően. Megfelelő díjazás fejében a vas és a szén hőfokát alacsonyabban tartották, hogy könnyebben el lehessen viselni...

 

Vízpróba:

 

Az eljárás fontosságát a korabeli vallási filozófiák emlegetésével kísérelték igazolni. A víz az Ószövetség özönvízét volt hivatott szimbolizálni, amely lemosta a bűnt a Föld színéről, lehetővé téve, hogy csak az igaz kisebbség maradjon életben. Akárcsak a tűzpróba esetében, előbb itt is három napos rítusra került sor, majd következhetett a próba végrehajtása. A vádlottnak forró vízbe kellett mártania a kezét egészen a csuklójáig, súlyosabb esetben a könyökéig. A sebeket ezúttal is bekötözték három napra a sorsdöntő vizsgálat előtt.

 

Létezett hideg vizes próba is. Ilyen esetekben az összebéklyózott végtagú vádlottat kötéllel engedték a jéghideg vízbe. A kötelet a vádlott csípőjére kötözték, majd még egy csomót is helyeztek rá bizonyos táolságba a törzstől. Ha a vádlott is, a csomó is a víz felszíne alatt maradt, akkor az ártatlanság bebizonyosodott. Ám ha száraz maradt a csomó.... 1215-ben betiltották alkalmazását.

 

A görgős nyújtópad:

 

Ez egy görgőkkel felszerelt kínpad volt. Azokban a fejlett kultúrákban, ahol a kereket már a középkorban is ismerték, nem okozhatott különösebb bonyodalmat az elkészítése. Igen népszerű vallatási formának számított. Az áldozatot bokájánál és csuklójánál fogva rákötözték az egymással szemben összeillesztett kínpadok tetejére, aztán már csak néhány markos hóhérinasra volt szükség, akik a guruló padokat ellenkező irányba húzták. A foglalkozást aztán az elítélt ízületeinek szétválásáig űzték.

 

Körömcsipesz:

 

Hústépkedő izzó csipesz mintájára fejlesztették ki. Az eszközt a vallatott személy körmeinek kitépésére használták. Miután kiszaggatták a szarulemezeket, az eleven körömágyba tűket szurkáltak. Ezt alkalmazták annál a személynél is, akit azzal vádoltak meg, hogy az ördöggel cimborál.

 

Boszorkánybölcső:

 

A boszorkányok kínzásának egyik kevésbé fájdalmas formája, mely élettani károkat okozott. A megvádoltat zsákba kötözték, majd a zsákot felkötözték egy fára és hevesen himbálták. A kiszolgáltatottság elősegítette a vallomástételt. A legtöbb áldozat komoly hallucinációkat is elszenvedett – vesztére, emiatt ugyanis kiszínezte vallomását, így további vétkeket ismert be, melyek kegyetlen retorziókat vontak maguk után.

 

Nyelvszaggató furdancsok:

 

A nyelvcsonkítás tartós hallgatást ígérő gyakorlata az inkvizíciós tortúrák egyik legbeváltabb eleme volt, csakhogy nem kizárólag eretnekeken alkalmazták. Eredete múltba vész. A középkor folyamán már előszeretettel nyirbáltak emberi nyelvet Európa-szerte. Bizonyos kultúrákban ez az eljárás egészen a huszadik századig fennmaradt. Említsük itt meg a maffiát, annak berkeiben napjainkig használatos a módszer, elhallgattatóként. Rettegett Iván is buzgón alkalmazta. Említést kell tenni Amerikában a navajo indiánokról, akik a nyelvtépést nem annyira kínzási, más célokból alkalmazták: a szervből, amely a harcos bátorságát és rátermettségét bizonyította.

 

Fog- és ínytépő eszközök:

 

A felkészült fogász-szaggató felismerte, melyek az ép fogak és csak ezekhez nyőlt mindig a meghatározott eszközökkel. A foghóhér bőrkesztyűben dolgozott a harapások miatt. Feltalálták ezenkívül még a fogfúrást is, amit úgy végeztek, hogy szegecseket, különféle csavarokat kalapáltak az ép fogva. A fogakkal történő kínzásnem korlátozódik a középkori gyakorlatra, diktatórikus államok kínzócelláiban a mai napig jól ismert vallatóeszköz. És persze az az óta végbement technikai fejlődés sem tudott gátat vetni a fájdalom fokozásának.

 

Süketséget okozó, fülcsonkoló eszközök:

 

A fül levágása mindig az enyhébb csonkítások közé tartozott, csekélyebb kihágások büntetéseképpen már alkalmazták. Barbár, nomád népeknél a levágott fül a későbbiekben amulettként, avagy a harcos rettenthetetlenségét demonstráló dísztárgyként is szolgáltatott. A Szent Hivatal továbbfejlesztette az eljárást. A fül problémamentes levágásának érdekében a mai ollóhoz hasonlatos vágóeszközt állított csatasorba.

 

Ennél kegyetlenebb eljárás volt a megsüketítés azoknál, akik hallgattak hamis igéket terjesztő, ezáltal az igaz hit pillérei ellen törő személyekre. Ha megsüketítik őket, csak az Úr belső hangját hallják. Így megtisztulva vonulhattak a vérpadra. A fájdalom óriási volt, az elítélt magára maradt kivégzéséig. Ha nem átdöfést alkalmaztak, akkor folyékony állagú izzó matériák is, mint például a forró ólom, amelyet bádogtölcséren keresztül adagoltak a megfelelő résbe. Az is előfordult, hogy izzó vaspálcikával döfködték a fület. Egy Afrikában honos bogár, a fülbemászó jelentette még a kínzás tárgyát. A rovart az áldozat fülébe helyezték, az pedig a hallójáraton keresztül berágta magát az agyba. A hatás felfoghatatlan – a delikvens őrületes kínok között pusztult el.

 

 

A világtalanná tevés eszközei:

 

Az inkvizíció mellőzése mellett döntött a világtalanná tevésnek. Azonban más volt a balkáni kultúrákban és keletre úgyszintén. Az eljárás, amelyet Jules Verne ír le Sztrogoff Mihály című regényében, nem pusztán fikció. Akkoriban a tatárok csakugyan vakítottak az ott ismertetett módszerrel, tehát a felizzított pengéjű kardot az áldozat szeme előtt lassan végighúzták.

A araboknál is leírt Vámbéri Ármin egy csoportos megvakítást. Zömében idős emberek szemeit tőrrel szúrták ki egy közösségben, majd a sivatagba zavarták őket. Orosz földön, de Bulgáriában is megszokott volt, hogy a kikötözött áldozat szemhéja alá parányi szegecseket, kavicsokat, borsszemet dugtak, majd a szemhéjakat levarrták. Ugyanilyen véggel jár a szemhéj lemetszése is, többé nincsen mivel pislognia. Várbörtönökben lúgos, maró folyadékokat, vagy forrásban lévő vizet csepegtettek az elítélt szemébe.

 

A vasálarc:

 

Dumas romantikus kalandregényének köszönhetően ismert eszköz ez. A vasálarc használata eléggé ismert volt a franciáknál és a cári Oroszországban is. Egyetlen esztendőnyi vasálarc viselés után sem lehetett többé normális embert faragni abból, aki keresztülment eme szörnyű tortúrán. Kínzóeszköz volt, mégpedig a leginkább rettenetes fajtából való.

 

Gyötrelmek nyakmagasságban:

 

A démonias alantas műveletet a következőképpen hajtották végre. A gúőzsba kötött áldozat száját szétfeszítették, minekután az egyik hóhérkuruzsló hosszú csipesszel darazsat bocsátott le, egészen a torkáig. A rovar már csak a számára merőben szokatlan környezet által kiváltott stressz miatt is használta fullánkját, aminek nyilvánvaló következménye a légút elzáródása lett, a befecskendezett méreg okozta duzzanatból kifolyólag. Kezdődött tehát a kliens haláltusája, amit árgus figyelemmel követtek a résztvevők. Ha az ítélet kivégzés volt, akkor az áldozatot hagyták megfulladni, ha azonban kínzás, akkor a végrehajtó idejében szakszerű metszést ejtett a fuldokló nyakán. Az isteni evidencia igazságot tett az istentelenben ezáltal, hogy elzárta benne az élet útját. A technikát ugyanis ördögűzések esetén is gyakorta bevetették. A rovar ezúttal is ugyanilyen szerepben volt, de ilyenkor a gonosz kiugrasztása volt a légút elzárásának a célja. Ezért történhetett az, hogy a legvégsőkig engedték agonizálni a megszállottat és csak a legvégső pillanatban lépett közbe a tapasztalt kuruzsló. Tulajdonképpen értékelhetetlen eredmények születtek. A beavatkozás nem volt mindig sikeres, mivel az áldozat gyakorta megfulladt. Isten akarata ez – mondták erre mindahányszor. Ha pedig életben maradt, úgy megszállottsága is kisvártatva visszatért. Az ördögűzések alanyai ugyanis jobbára elmebajban szenvedők voltak, vagy epilepsziások, akiket értelmetlenül kínoztak nem egyszer halálra. Kifundáltak még sok más nyaktáji vigasztalanságot is.

 

Tövisnyaklánc:

 

Használata már a tizenegyedik században sem tűnt eredeti ötletnek, de hatásos volt. Egész Európa szerte átmeneti kínzásmódnak számított, de nem vallatási célból alkalmazták, hanem kizárólag a vérpadra szállításkor helyezték az elítélt nyakába. Ilyenkor szokás volt a kivégzendőt almákkal, karalábéval, gyümölcsökkel dobálni. És amennyiben sikerült eltalálni az elítélt nyakát, akkor a tövis a nyakba fúródott.

 

Macskakampó:

 

Francia inkvizíció legbelső magjából származó lelemény, a tizennegyedik század elejéről, mikor is a Szent Hivatal végre ledobhatta magáról a templomos lovagi rend elleni megtorló küzdelem fárasztó terhét, több tucat új módszerrel gazdagodott az eretnekséggel vádolt személyekkel szemben alkalmazott repertoárjuk.

 

Kitűnik közülük a macskakampó, mely a strappadóból fejlődhetett ki. Lógató-függesztő kínzásnem volt tehát, amihez úgy láttak hozzá, hogy első lépésben az eretneket szabályosan megkarikázták. A vaskarikát a tarkó alatti vastag bőrön szúrták keresztül, majd a karikára hosszú kötelet csomóztak, mely ekkor már keresztül volt vezetve a Hivatal kínzókamráiban nélkülözhetetlen, mennyezetre rögzített csigán. Az eretneket méteres magasságba húzták, utána rögzítették. Ezután jött a himbálás. Négy irányba taszították mind nagyobb lendülettel, miközben kirendelt sekrestyések vallási énekeket mormogtak a bűnös lelki üdvének megmentése céljából. Ezalatt pár hóhérinas botokkal ütlegelve irányította az eretnek üdvözítő szárnyalását. Ezt a kínzást azok érdemelték ki, akiket megelőzőleg heteken át kenyér-víz kúrán (egyik nap csak egy szelet száraz kenyér, másik nap csak egy bögrényi poshadt víz) tartva készítettek fel a csoportos foglalkozásnak is beillő rituális gyötrelemre.

 

Nyakgallérozó:

 

Már a tizenhatodik század elején is sűrű büntetésforma, melyet leginkább a fejvesztés által halálra ítélteken gyakoroltak. 1928–ban kiadott drezdai krónika leírása szerint olyan lehetett eme büntetés végrehajtása, mint valami pogány, rituális körtánc ördöngős koreográfiája. Első lépés a karikázás volt, tíz karikát használtak. Az összes karikát átfúrták a nyaki bőrön, az áldozatot a kínzókamra közepén vállmagasságig érő stabilan rögzített oszlophoz kötözték, minden vaskarikára két méter hosszúságú vékony, erős bőrszíjat rögzítettek. Ezek után tizenkét, ágyékkötőre vetkőztetett eretneket toloncoltak be a kamrába. Valamennyi eretnek lába össze volt béklyózva, mindegyiknek meg kellett ragadni valamelyik bőrszíj végét, így az áldozat körül kört alkotva helyezkedtek el. A ceremóniamester vezényszavára annyit kellett hátrálniuk, hogy a szíjak a lehető legjobban megfeszüljenek. Ezután bal felé kellett lépkedniük, miközben a hóhérsegédek vizes kötéllel nógatták őket, fél kör megtétele után ugyanígy jobb felé. Az eljárás addig tartott, míg az összes karika ki nem szakadt a delikvens nyakából. Ezek után a penge általi lefejezés megváltás lehetett.

 

Torok-golyó kaparintás:

 

A régi tudósok is ismerték a mandulát, bár sejtelmük sem volt róla, hogy milyen célt szolgál. Azt azonban sikerült kikövetkeztetniük, hogy enélkül is el lehet éldegélni. Az áldozatok gyakorta szétfeszített szájának köszönhetően ami kínt el lehetett követni a szájüregben, azt rendre meg is tették. A mandula amolyan legvégső, mindennél bensőségesebb kihívás volt. Szájon keresztül kézi eszközökkel nemigen lehetett mélyebbre hatolni. Horgolótűre emlékeztető vasakat készítettek, ezeket döfték le célirányosan. Az elítélt úgy nézett ki, mint egy kardnyelő. Volt, hogy órákig ebben a helyzetben hagyták, majd kitépték belőle a vaspálcát, mindenestül. Olyan eretnekeken hajtották végre ezt a módszert, akiktől már nem vártak vallomást.

 

Zsákbamacska:

 

Azokra rótták ki, akiket fekete mágia űzésével, vagy boszorkánysággal gyanúsítottak. A macskákat abban az időben nem övezték túlzott tisztelettel, mert az egyiptomi jólét a múlt homályába veszett. A középkor a legtöbb halálos betegség terjedéséért ezt a háziállatot tette felelőssé, párhuzamot vontak a boszorkányok és a bűbájos ember között. Ezért ez a kínzási mód napjainkban is újra kedvelt jószágok iránti ellenszenvből fakadt. A boszorkányt annyi macskával kötözték egy zsákba, amennyi még belefért. Az összekötözött zsákot ezután egy jő erős faágra kötözték, majd négyen-öten nekiláttak és botokkal kezdték ütlegelni azt. A halálra eémült, tehetetlen állatok, akikre még ütések is záporoztak reakciója a karmolás és harapás, ahogyan csak bírtak. Csak a tizennyolcadik században tűnt el végleg ez a kínzási módszer.

 

Vállroncsoló, vállkiugrasztó eszközök:

 

A strappado-módszer egyik fő következményét egyéb technikák alkalmazásával is el tudták érni. Ezek az inkvizíciótól átvett egyszerűsített eljárások, melyeket nem eretnekeken, hanem a jóval világibb bűncselekmények elkövetően gyakoroltak évszázadokon át. A középkor valamennyi udvarában róttak ki ilyen büntetéseket, elsősorban tolvajokkal szemben, de a vagyongyarapításnak eme törvénytelen formáját sem akkor, sem máskor nem sikerült kiszorítani a divatból. A lopáson ért, vagy azzal gyanúsított személyekkel szemben alkalmazott büntetési formák közül a kéz levágásán kívül volt egy gyakoribb módszer. Előfordult, hogy legalább három milliméter vastag és majd húsz centiméter hosszú vasszegeket készítettek. Ezek voltak a vállfeszítők. Az éppen felizzított vasakat keresztül ütötték a kínpadra fektetett elítélt vállcsontján, majd a műveletet a keresztül kopácsolt vas két végének ravasz kombinálásával variáltál, miáltal azt soha többé nem lehetett már a sebből kihúzni. Vagyis a szadizmus ismét győzedelmeskedett. Ismeretes volt még a vállprés is. Ezek a talajon elhelyezett stabil satuk voltak, melyek fölött az elítéltet fejjel lefelé lógatva tartották. A kellő hosszúságú csavaró karokkal nem volt nehéz pozdorjává zúzni a váll csontozatát.

 

Szögágy:

 

Az emberi hát efféle eszközökkel történő vandál roncsolása kedvelt vallatóeszköznek számított és Angliát leszámítva egész Európában alkalmazták is majdnem három évszázadon keresztül, egészen a tizenhetedik század végéig. A fájdalmas erőhatások a vallatottat a legváratlanabbul érték, aminek következtében többször eleredt a nyelv. Tüskéket írtunk a krónikák fogalmazásaihoz, de inkább horgok voltak azok a néhány centiméter hosszú eszközök, melyeket a kínvallató a rendelkezés szerint időről-időre az elítélt hátába süllyesztett, majd ki is tépte onnan. Megesett, hogy egyetlen horogtüske döfésével-rántásával szántották végig a hátat. Máshol egyszerre több tucat tüskét volt szokás a hátba süllyeszteni, majd kitépkedni. Egy 1694-es firenzei krónika olyan protestáns lelkész vallatásáról számol be, akinek a hátába több, mint félszáz horogtüskét döftek bele, majd egyenként kiszaggatták azokat. A lelkész vallatása reggeltől délig tartott, eredménytelenül zárult.

 

A tizenharmadik századi spanyolok már megismerkedhettek az eljárással. Ha nem is túl gyakran, de azért hosszú időn át alkalmazták, bár a tizenhatodik század második felében már teljesen megszűnt ez a kínvallatási formula. Visszaforgatva az idő kerekét, az ezerkétszázas esztendők hispániai vallatószögágya a vasszűz előfutára lehetett. Számos továbbgondolása létezett, mint a szöges székek. Az elítéltet a székbe szíjazták, amely már önmagában is rettenetes fájdalmakkal járt, de a hóhér erőkifejtéssel, nyomással még képes volt tovább fokozni a vallatott személy kínjait.

 

Gerincdeformálók:

 

Még a tizenhetedik században is kontárkodtak az emberi gerinccel, miáltal köszvényes nyavalyáktól való szabadulást hirdettek az álorvosok. Az hamar közismertté vált, hogy a gerinc mennyire érzékeny a külső hatásokra, a feszítésre és a nyújtásokra. A gerincet célzó tortúrák kivitelezését illetően komoly fejlődés nem történt. Különböző méretű kalapácsok, ütővasak, fogók, szegecsek, kampók és hasonló szerszámok szolgálták a szakember munkáját. Amennyiben a gerinctortúra vallatásra vonatkozott, a mesterek mindig jobban vigyáztak, bár így is minden vallatottnak jóvátehetetlen károkat okoztak. Például azzal, hogy ékeket nyomkodtak a csigolyák közé – horribile dictu, ez még csak a kezdetet jelentette. Már a tűszúrások is nógató erejűnek bizonyultak, a görbült vasakkal azonnali eredményt is el lehetett érni. Leginkább a francia inkvizíció vívmánya ez és még a Napkirály idejében is alkalmazták. A hírhedt Loudon-i boszorkányperben minden bizonnyal kipróbálták néhány apácán.

 

Tüdőtömlő:

 

Elsősorban vallatásra irányuló eszköz volt. Alkalmazása közben a delikvens ugyanis egyetlen árva hangot sem volt képes kinyögni. Az emberiség már a sötét középkorban is tisztában volt a légzés jelentőségével. Az eredménye nyilvánvaló. Mi történik akkor, ha valaki egyszerre túl sok levegőt kap?

 

Az eszköz nem sokban különbözött a közönséges fújtatótól, tulajdonképpen a kovácsok által alkalmazott szerszám átalakított változata volt. Az elmés szerkezetből egy cső vezetett ki és annak végét nyomták a lekötözött elítélt szájába, kinek orrát agyaggal előzőleg betömték elzárva ezzel a felső légutakat. Ha nem volt hajlandó ráharapni a csutorára, rögtön találtak rendkívül kellemetlen megoldásokat, amelyek fokozták a megkínzott személy együttműködési hajlandóságát. Az esetek többségében nem emberi erőt, mint más, közönséges segédeszközöket használtak, például zsákvarrótűt, mellyel egyszerűen összevarrták az elítélt száját, csupán akkora rést hagyva, hogy a cső, ha nehézkesen is, de azért utat találjon. Mindig annyi levegőt pumpált be a tapasztalt hóhér, amely szörnyű feszítő érzést okozott, ám a légzőszervet alkotó szövet nem hasadt fel. A bejuttatott levegő szétfeszítette a hörgőket és a hörgőcskéket, pokoli fájdalmat okozva. Ha túl sok levegőt pumpáltak, a tüdő szövete a nyomásnak már nem volt képes ellenállni, összeesett a légzőszerv és a légmell nevű tünetegyüttes kialakult, így elkezdődött az áldozat agóniája.

Időnként próbára tették a bélfalak tűrőképességét is. A fújtatást az inkvizíció előszeretettel alkalmazta.

 

Orrfacsarás, agycsapolás:

 

Azokról a szerkezetekről van szó, amelyek a szaglószerv csonkítására, egyéb maradandó károsítására szolgáltak. A történelem lapjaira Rózsák Háborúja néven bevonult időszakban a franciák a foglyul ejtett angol kémekkel szemben – sok más vallatási módszeren kívül – a következő kínzást alkalmazták információ szerzés céljából: a foglyul ejtett orrát keresztülfúrták, majd vaskarikát vezettek bele, majd a megkarikázott személyt orránál fogva felhúzták. Orrcsigázásnak is lehetne nevezni. A csigán keresztül a kötélen vonagló, üvöltő elítélten aztán a legkülönfélébb kínzásokat hajthatták végre. Nehezéket kötöztek a lábára, lökdösték, metszéseket ejtettek a már amúgy is roncsolt orron, mely végül a terhelés és a sebek együttes hatására leszakadt az arcról, a fogoly pedig a földre huppant. Ezek után az illetőt általában kivégezték. Divat volt az orrfacsarás úgy, hogy az ülőalkalmatossághoz kötözött delikvens orrát a rajta átfúrt pálca tekerésével csavarta a kínmester. Három csavarintás már rettenetes hatást tudott eredményezni, a legtöbb elítélt hamarjában bevallott mindent.

 

Csirkefogók esetében alkalmazták, hogy a bűnöző orrát mindenféle furmányos kínzást mellőzve egyszerűen lenyisszantották. Komolyabb bűnök esetében előfordult, hogy hegyes, vékony vasakat ütöttek az orrlyukába. Ez volt az agycsapolás. Ilyenkor olyan mélyre ütöttek, hogy a rab agyveleje az orrlyukon keresztül a külvilágra ürült. Már az asszírok ismerték az állati erővel történő orrgyötrelmet. Az eljárás teljesen egyszerű volt. A lekötözött, vagy nyakig földbe ásott áldozat orrjárataiba mézet folyattak, majd hangyákat helyeztek az orr közelébe. Ez ismeretessé vált az ógermánoknál, sőt a vikingeknél is. Ma már tudjuk, hogy ez az eljárás az egész földgolyón ismeretes volt.

 

Madzagnyeletés:

 

A lógatásos, függesztős kínzási módok legmordibabb változata. Feltehetően valamelyik tizenharmadik századi spanyol inkvizítor förtelmes agyszüleménye volt. Nem futott be nagy karriert ez az eljárás. Az eljáráshoz zsineget használtak, előtte legalább egy hétig koplaltatták az eretneket, kizárólag vízzel itatták. Amikor az áldozatot a kínzókamrába vezették, valamennyi ruhájától megfosztották. A mezítelennek faggyúval vastagon bekent rudat nyomtak jó mélyen a végbelébe, szintúgy faggyút nyelettek vele. Végül következhetett a madzaggal történő jóllakatás. A szerencsétlen eleinte kiöklendezte a madzagot. A madzag távozási útja ismert, a szétfeszített végtagokkal kikötözött ember lába között bukkant elő. Ha már előbukkant, akkor a hóhérinasok meg is ragadták, majd ráncigálni kezdték. Több méternyi fonatot alkalmaztak. A madzag, ha nehezen is, de mozdítható volt. Máris kezdetét vette a lidércnyomásszerű produkció.

 

Medencecsontprés:

 

Majdhogynem annyira elterjedt technika volt, akár a kerékbetörés, mivel annak egyfajta mellékágazataként funkcionált. Ugyanis a kerékbetörést, mint büntetést általában nem egyetlen személyen hajtották végre. Abban az esetben, mikor útonállókat fogtak el, gyakorta az egész bűnbandát egyszerre végezték ki, ezek végig nézték egymás halálát. A medencecsont-prés vaskor, ügyes szerkezet volt, ami két jókora, kör alakú, egyenként legalább tíz-tizenöt centiméter vastagságú masszív falapból állott. A felső át volt fúrva középen, ezen haladt keresztül a tengely, amit az alsó lapon rögzítettek. A tengely menetes volt, így tudták megoldani, hogy a tekerőkar segítségével haladjon lefelé a felsős lap. Az elítéltet hasára fektetve kötözték az alsó l aphoz úgy, hogy a lábát szétfeszítették és addig tolták befelé, hogy a tengely szinte már a farát érte. Aztán a hóhér elkezdte működtetni a kart, a csőcselék biztatásának közepette. Éreznie kellett, amennyiben férfiember volt az elítélt, hogy a nemi szerve is kezd egyre jobban szétlapulni, vagy a hasfalba nyomódni. Éreznie kellett, ahogy a heréi – összezúzódnak. És hallania kellett a tehetetlenül préselődő csontozat ropogását. Végül a bűnöst letaszították a présről, de többé nem volt képes felkelni. A csőcselék ilyenkor sárral és egyebekkel is hajigálta, majd sorsára hagyták.

 

Várbörtönök:

 

A középkori börtönök szörnyűségéről, borzalmáról elegendő információ maradt fenn. A napfénytől, friss levegőtől elzárt félhomályos nyirkos cellák, a mosdatlan és a saját váladékukban, ürülékükben hentergő, legtöbbször fekélyekkel borított sebektől vérző falhoz láncolt elítéltek, ezerszámra nyüzsgő patkányok, a férgek és nyüvek összessége kibírhatatlan bűzt árasztott, valamint az onnan kiszűrődő sikolyok, hörgések, artikulátlan őrjöngések, lánccsörgések által kísért kaotikus hangzavarnak köszönhetően megfelelő képet alkothatott az akkor élt ember arról, miféle hely lehet a prédikációkban oly gyakorta emlegetett pokol. A rabokat leláncolták, a láncok végét falhoz rögzített karikára fűzték. Pestis és a kolera halált hozó csirái is ezekből a börtönökből kerültek ki, hogy aztán terjedjenek tovább. A legtöbben pár év alatt elpusztultak, de a krónikák megemlékeztek olyan személyekről is, akik 30-40 éven át is bírták a föld alatti bezártságot, a gyatra ellátást és az egészségi viszonyokat.

 

 

 Kohut Katalin: Kínzások és kivégzések története – 2. rész

 

A halálbüntetés, mint a legradikálisabb megtorlási forma már az ősközösségi társadalmakban is ismert és gyakorolt retorziónak számított, azokat a személyeket büntették életük elvételével, akik súlyos normaszegést követtek el, azzel veszélyeztették a kollektíven kialakított szabályok szerint élő közösség életét és biztonságát. A halálbüntetés minden kultúrközben ismert volt és évezredeken ívelt ág, egészen a huszadik század utolsó harmadáig általánosan elfogadott gyakorlatnak számított, amelynek jogosságát és alkalmazását csak kevesen kérdőjelezték meg. Úgy vélték, hogy a kegyetlen módon végrehajtott procedúra elrettentő jellege és visszatartó ereje roppant hatalommal bír. Valószínűség szerint így jöttek létre a mérhetetlen perverzió által táplált találékonysággal megalkotott végrehajtási módszerek, amelyek számos képviselője futott be komoly karriert, akár kontinesről-kontinensre terjedve.

 

Emberáldozattal egybekötött azték rituálék:

 

Az elapadhatatlan emberi kegyetlenség sok kínzási módszert foglalt magában. Az azonban szinte példátlan volt, amit bizonyos közép-amerikai törzseknél találtak ki. Az a körülmény, hogy az iszonyatos vérengzések orgiáját vallásközpontú, természetfeletti okok motiválták, bízvást példa nélkül állónak nevezhető.

 

Azokban az időkben, amikor a spanyolok elkezdték az Újvilág gyarmatosítását, az aztékok földjén olyasmit tapasztaltak, amiről addig még csak nem is hallottak – vallásos rítusú emberáldozatokat. Az azték naptár szerint az esztendő tizennyolc hónapból állt és mindegyik hónap húsznapos volt. Továbbá majdnem minden hónapra akadt egy-egy nagyobb ünnep is, ezek az események emberáldozatokat kívántak. Az azték birodalmat meglehetősen nyughatatlan népek lakták, a szomszédos városok közötti fegyveres konfliktusok szinte folytonosok voltak, így akadt is hadifogoly bőséggel, de kellett is, hiszen az ünnepek idején szükség volt rájuk. Az első hónap az esőisten jegyében telt, ilyenkor kizárólag gyermekeket fojtottak meg, előre adózva ezzel a majdan kedvező időjárásért. A második hónapban a tavasz és a természet megújulásának istenét ünnepelték. Ez volt a Xipe Totee szertartás, melynek súlyponti eleme, a katartikus hatású emberáldozat, melyet megdöbbentően borzalmas módon hajtottak végre. A rituálé azzal indult, hogy a foglyok jókora csoportját egyetlen kupacba gyűjtötték, majd biztos távolságból lenyilazták őket, vérük pedig a földre ömlött. Valamivel később az elhullottakat megnyúzták, bőrüket megsárgították. Utána a Xipe papok magukra hőzva a bőröket rituális táncot jártak, így jelképezve, ahogy a föld új talajt ölt az esős időszak után. Az ötödik hónap, a Texcatlipoca ünnepét hozta, mely a legbizarrabb valamennyi közül – tulajdonképpen egy teátrálisan kitervelt halálos szerepjáték. Ehhez egy esztendőnyi előkészület szükségeltetett, mivel a papok pontosan a szertartás előtt egy évvel választották ki a legerősebb, legjobb kiállású és legbátrabb hadifoglyot, hogy aztán kellőképpen betanítsák a legnagyobb uralkodókhoz méltó viselkedésre. A lakosság – szintén beavatott volt – istenhez méltó tiszteletben részesítette. Végül az utolsó hónapban különösen jó sora volt, négy istennőnek öltözött ágyast vezettek elé, hogy azok teljesítsék minden vágyát és óhaját. Az utolsó napon elérkezett a nagy esemény: az áldozat elbúcsúzott ágyaisaitól, majd a legpompásabb menetben az áldozati templomhoz vitték. Ott aztán, mioután feljutott a csúcson lévő emelvényre, a ceremónia papjai arccal felfelé kifeszítették az áldozati kőre. Ezután a sternum alatt mellébe döfték az áldozati kést, majd jókora félkör ívben egészen a gyomráig felhasították. Utána egy begyakorlott rituális mozdulattal kitépték a szívét és felajánlották az istenség számára. Ily módon végződött az éves ceremónia, így teljesedett be a kiválasztottak sorsa. A hatodik hónapban az eső és víz isteneinek áldozták fel az őket megszemélyesítő foglyokat, a hetedikben a tenger istennőjét megtesítő asszonyt, de a nyolcadikban is egy alkalmas nőre volt szükség, akinek viszont Xilonent, a zsenge kukorica istennőjét kellett megszemélyesítenie. Ez a szertartás figyelmet érdemlő. A kiválasztott nő arcát vörös és aranyszínűre festették és tetőtől talpig a legszebb ruhákba öltöztették. Egyetlen nap erejéig kiváltságos személyként, istennőként bántak vele. A halált hozó ceremónia előtti éjszakán tilos volt számára az alvás. Az asszonyok Xilonen himnuszait énekelték, pirkadatkor elkezdődtek a táncok. Kora reggel, kukoricaszálakat tartó, éneklő-táncoló menet a szálakkal csapkodva hajtotta előre a kiválasztott nőt, a templom irányába, abban a pillanatban, midőn belépett, a szertartást vezető pap lecsapta a fejét egy aranymarkolatú, kovából készült áldozati karddal. A véres tett szimbolikus, az istennő lefejezése párhuzamot mutatott a kukoricacső levágásával. A tizedik hónapban a tűzisten tiszteletére elevenen égették el kiszemelt hadifoglyaikat, a tizenegyedikben az istenek anyját jelképező várandós nőt áldoztak fel. És így tovább, alkalom mindig adódott négy hónap kivételével, amikor vagy böjtöltek, vagy pedig virágokat ajánlottak fel a vélhetőleg jámborabb habitusú isteneknek.

 

Persze a rettenetes véráldozatok mindegyikének megvolt a maga vallásos-mitológiai oka, ezek a ceremóniák a korabeli azték kultúra részeit képezték. Az emberi élet csak közönséges eszközként dominált, ezért aztán valójában mindig az aktuális istenséget áldozták fel, annak a mindenek előtti pillanatnak mitikus felidézéseként, amikor az istenek még önmagukat áldozták fel azért, hogy a Nap elkezdhesse útját az égen. Mind az aztékoknál, mind a szomszédos kultúrákban elfogadott dolognak számított ez, sőt a kiválasztottak számára egyfajta dicsőségnek is. Ezért aztán a harcosok büszkén vonultak a halálba, az e célra kiszemelt közönséges rabszolgákat és asszonyokat szertartás előtt elkábították a mámorító hatást okozó pulque-vel. A kannibalizmus ugyancsak szent rítusnak számított. Ilyenkor az áldozat fejét eltávolították, egy koponyatartó állványra illesztették, egyéb testrészei a nemeseket, illetve az áldozat foglyul ejtőit illették, akik meg voltak győződve arról, hogy a harcos erejét ettől kezdve ők birtokolhatják majd. 1486-os esztendőben állítólag négy nap alatt 20 000 főt mészároltak le a háború isten tiszteletére.

 

 

Vadállatok általi kivégzés:

 

A régi rómaiak alkalmaztak különböző vadállatokat kivégzés céljából, méghozzá jóval Krisztus születése előtt, a keresztény-üldözéseket megelőzően. Valószínű, hogy a rómaiak ezt a kivégzést egyes bennszülött afrikai törzsektől lesték el. Az eljárás sikeres volt a nép körében, így évszázadokra meg lehetett alapozni a vadállat és elítélt párharcának közkedvelt kultuszát. A találékonyság mindig sokszorosára nő, ha kegyetlenségről van szó. Hamar rájöttek tehát, hogy az állatokat tanácsos kiéheztetni, mielőtt az egyenlőtlen küzdelemre sort kerítenek. A vad lehetett medve, oroszlán, esetleg farkas. E műfaj első, mindmáig legismertebb áldozata Dániel próféta. Dániel hasznos életet élt, az akkori közigazgatásban dolgozott, elég magas beosztásban. A prófétai képességű majd férfi előbb a babiloni Nabukodonozor elismerését vívta ki, majd a perzsa Dárius király kegyeit nyerte el. Utóbbinak fő pénzügyi tanácsadója lett, ám ezt a poszt csaknem a vesztét okozta. Dánielt irigyei sodorták bajba, akik a vallási rendelkezés megszegésével vádolták a közismerten pesszimista prófétát. A vallási kihágások elkövetőit pedig mindig az oroszlánok ketrecébe vetették. A Biblia szerint az Úr erkölcsileg mellé állt a bajban. Végül Dánielnek nem lett baja sem a kiéheztetett oroszlánokkal töltött éjszaka után.

 

A későbbi korokban tovább dívott Európában a vadállatok elé vetés hagyománya, kelet felé haladva pedig ott még szélesebb körben alkalmazták ezt a bestiális kivégzési formát. Néhány orosz tartományban még a 17. században is tartottak vérszomjas medvéket e célból. Létezett egy Kelet-Európa-i módszer is, mely a tolvajok megleckéztetésére szolgált. Ez volt a hangyabolyra ítélés fertelmes találmánya. A rajtakapott tolvajt megkötözve elhelyezték a bolyba, majd magára hagyták és napokkal később visszatértek.

Mindenki közül a legrafináltabb azonban Rettegett Iván volt, aki valamennyi kínzást és kivégzést szolgáló módszert képes volt tovább fejleszteni. Nyilván ő koreografálta meg Leónyid, a novgorodi érsek gonosz likvidálását is. Iván reformja az esetben a következő volt: a szerencsétlen érseket elevenen medvebőrbe varrták és vérszomjas vadászkutyákat uszítottak rá. A medvék gyilkolására betanított ebek nyilván érezték a medve szagát. A cári közönség a gyönyörtől olvadozva, tapsolva nézte végig, ahogy a vérszomjas ebek szétmarcangolják az érseket.

 

Megkövezés:

 

Ez a rituális színezettel bíró kivégzési módszer – éppúgy, mint a lefejezés – napjainkban már csak bizonyos arab országokban hajtható végre. Technikája nem változott az évezredek során. A tisztátalan áldozatot szükségtelen, esetenként tilos is megérinteni, ezért kellő távolságból dobálnak rájuk köveket. E kivégzése forma sajátossága még a közösségi jellege is. Ennek köszönhetően érték el a hatóságok, hogy lehetőség szerint minél többen vehessenek részt aktívan az eseményben. Bárki kifejezhette negatív érzelmeit az elítélt iránt, bizonyíthatta hűségét a közösség irányába. Nincs még egy ilyen kivégzési módszer, ahol ennyi önkéntes hóhér működött volna közre.

 

A Biblia egyértelművé teszi a megkövezés eredetét. A korabeli Izraelben ez volt a leggyakoribb kivégzései forma. Mózes akkurátusan tárgyalta a megkövezés számtalan okát. Ezek közé tartozott az istenkáromlás, a bálványimádás, a szadat be nem tartása és még hasonló főbenjáró vétkek – no meg az emberáldozat gyakorlata, okkult fortély alkalmazása. A véres rituáléra színhelyük a városon kívülit választották, így megakadályozták, hogy kicsiny gyermekek is részt vegyenek a kivégzéseken (eltekintve azoktól az esetektől, amikor a gyermekeknek az áldozat szerepét szánták). A kövekkel történő kivégzés módszere mai napig megmaradt. Azok az államhatalmak, amelyek a megtorlás eme eszközét a mai napig életben tartják, a végrehajtással kapcsolatban csak minimális rendelkezéseket alkottak és érvényesítettek. Az iráni büntető törvénykönyv 1988-as kiadásában a következő előírás olvasható: „a halálbüntetésre használt kövek nem lehetnek olyen nagyok, hogy egy vagy két dobással az elítélt halálát okozzák. Ugyanakkor nem lehetnek olyan parányiak sem, amelyeket egyáltalán nem is lehet kőnek nevezni.”

 

Az Ószövetség azt sem rejti véka alá, hogy eleinte inkább a szexuális elhajlásokon kapott személyeket kövezték halálra.

 

Héradotosz természetességgel említi a kövezést, mint büntetési módszert. Ez alapján nyilvánvaló, hogy az akkori görögöknél ugyancsak általános megtorlásnak számított. Használták a régi muszlimok, sőt néhány régi katolikus szent is a köveknek köszönhetően jutott a mennyeknek országába idő előtt. Közülük illő megemlíteni szent Desideriust, aki 607-ben Frankhonban esett áldozatul a Brunhilda bosszújának. Felemelte a szavát vesztére a kéjenc özvegy ellen, aki a bérelt embereivel megköveztette a szent embert, pont akkor, amikor az a templomába igyekezett. Az esemény a fülébe jutott a frank uralkodónak, aki méltó bosszút állt, a kéjelgő fúria testét lovakkal tépette négyfelé.

 

Az orosz birodalomban nem volt ritkaság szintén a megkövezés. A még fiatal, kevésbé rettegett Ivánnak tulajdon szeme láttára kövezték agyon nagybátyját a renegát bojárok.

 

Olyan, kevésbé barátságos országokban, mint Irán és Afganisztán, most is hallani megkövezésekről. Az is tagadhatatlan tény, hogy az áldozatok többsége nő.

 

Elevenen eltemetve:

 

Elterjedt kivégzési forma. Mindenütt előfordult, ahol a környezeti feltételek erre lehetőséget adtak. A nomád időkben gyakoribb volt. Olcsó, kevésbé időigényes, mint az éhenhalatás. Többnyire magával az elítélttel ásatták meg saját sírját. A hosszabb ideig tartó, értelemszerűen kegyetlenebb módszer a koporsóba zárás, ezzel a haláltusát ki lehetett tolni. Például Japánban is szokás volt, hogy az elítéltnek egy hosszú csövet kellett függőlegesen, alsó végét mellkasához szorítva tartania. Miután a test elfödelése befejeződött, egy kijelölt harcos lándzsájával beledöfött a csőbe. Igaz, alig valószínű, hogy az áldozat szíve a kegyelemdöfés idején még vert. A hinduknál gyakori viszályok esetében előforduló élve temetések voltak. Megesett, hogy az elítélt maga büszkélkedett azzal, hogy az elföldelés meg se kottyan neki. A magabiztos halálraítélt többnyire tévedett...

 

Elevenen szétrohasztás:

 

A kínzást és kivégzést egyaránt szolgáló, kombinált eljárás eredete a távol-keleti országokban keresendő, ahol a büntetési módszer alkalmazása évezredes múltra tekintett vissza. A kínaiak a politikai intrikákat szított, a mindenkori hatalom ellen ármánykodó, ám a kudarcot vallott személyek számára tartogatták eme megtorlást. A gyomorforgató és perverz módszer annak ellenére, hogy pusztán olvasva is undorító, nem tartozott a spanyolcsizmához hasonlatos, legfájdalmasabb végrehajtási módszerek közé. A módszert nevezhetnénk anti-mumifikálásnak is, mivel látszatra olykor hasonlónak tűnt, ám a cél valójában a jeles egyiptomi eljárás ellenkezője volt. Tehát legkevésbé sem a test örökkévalóságig történő megőrzését, hanem a még élő egyén bőrének teljes szétrohasztását lehetett a förtelmes büntetés lényegének tekinteni. Az elítéltet válogatott eszközökkel tudták eljuttatni a megkerülhetetlen végkifejletig. Különféle, egymásba mindig pontosan illeszkedő teknőket, vályúkat készítettek, ezekbe csukták a lecsupaszított nyomorultakat, akiknek csak a fejük maradt szabadon. Körülszíjazták. Ez az eljárás hetekig is eltarthatott. Ételt, italt adtak neki bőséggel és tették mindezt feltűnő rendszerességgel. Maga alá piszkított, sőt szándékosan hajtó-ételekkel is etették-itatták. A megszabadult egyén inkább végzett magával. Európában a rohasztást a tizennegyedik-tizenötödik század Franciaországában és Itáliájában alkalmazták.

 

A kereszt:

 

A kereszt alakú kínzó és kivégzőeszközöket a Római Birodalommal hozzák összefüggésbe. A keresztnek megtorlás gyanánt történő alkalmazása jóval régebbi időkbe vezethető vissza. Az ókori világban alkalmazása egyetemes kellett, hogy legyen. Germán törzsek is használták, akiknek még semmiféle kapcsolatuk nem lehetett a rómaiakkal. Megtaláljuk az asszíroknál, velük rokon népeknél. Célja kínzással halált okozni, méghozzá a lehető leglassabban. Az asszíroktól a babiloniak vették át, illetve a perzsák, akiknél a kereszt a történelem során először válhatott politikai büntetőeszközzé. Az asszírok már nőket és gyermeket is kivégeztek általa. Krisztus előtt ötszázas években uralkodó Xerxes odáig vetemedett, hogy a már meggyilkolt Leonidast megveszítette, majd telhetetlen dühében a kereszten ütlegelte. I. Darius arról is nevezetes volt, hogy ünnepélyes szent fogadalmat tett, miszerint főistenei tiszteletére kétezer babilóniait küld majd a keresztre. A zsidók Babilonban ismerkedtek meg a keresztre feszítéssel. A keresztre feszítést később bevezették Izraelben is. Egyiptomban a legsúlyosabb büntetések elkövetői ellen használták. Iv. Ptolemiaosz halála után annak teljes hremét keresztre vezényelték – állítólag nem másért, mint a túlzott bujálkodások miatt. Föníciában és Kárthagóban a kereszt elsősorban megint csak politikai célokat szolgáló eszköz. A Spartacus-féle lázadás leverése után hatezer rabszolga került a keresztre, Metellus összesen tízezer kalózt feszíttetett meg. Octavianus, Pompeius vesztes seregének hatezer katonáját szögeztette fel és kihagyhatatlanok a zsidó összefüggések: bizonyos Quitus Varus, szíriai prokonzul kétezer zsidó hadifogollyal végzett ily módon. A krónikás, Eusebius arról számolt be, hogy a százhúsz esztendős Simeont, Jeruzsálem püspökét több napon át kínozták, mielőtt keresztre feszítették volna. A világhódító Nagy Sándor, miután Türoszt elfoglalta, összesen kétezer hadifogollyal szegélyezte ki a tengerpartnak azt a területét, ahová a legjobb rálátás nyílott.

 

A régi németeknél mártírfának is nevezték a keresztet. Eleinte erdőben kötözték keresztfára az elítéltet, hogy az állatok tépjék szét. Ezután bekenték mézzel a testet, rovarok csípése miatt. Ahány kultúra, annyiféle kereszt létezett. Eleinte mindössze egy oszlop volt, egy közönséges fatörzs, név szerint kínzókaró, mely egy másik rúd hozzáadásával felvette a latin T alakját. Ebből alakult ki a később ismeretes kereszt. A rómaiak végrehajtás előtt korbácsoltak. Ebben a szörnyű állapotban kellett a súlyosan megsebzett, vérveszteségtől elgyengült elítéltnek a keresztet a kivégzés helyszínére cipelnie. Ez az agónia szörnyű volt. Nem gyakoroltak kegyelmet szúró, vagy vágófegyveres, lándzsa, vagy kard által. Az elítélt természetellenesen rögzített testben a tüdő eldeformálódva, fokozatosan vizesedve, lassacskán felmondta a szolgálatot – nagyon sokára megfulladt. Ez volt a megváltás.

 

A világtörténelem legismertebb, keresztre feszítettjén az egyik római lovas katona – megundorodva és felháborodva a sok kegyetlenkedés láttán – mégiscsak megkönyörült: dárdáját az agóniától szenvedő férfi bordái közé döfte. Ekkor megnyílt az ödémás tüdő és a sebből vízsugár tört elő. Az áldozat az emberiség legismertebb alakja, mégis, nagyon sokan csak így nevezik: A Megfeszített.

 

Tűzhalál:

 

Több évezredes múlttal rendelkező kivégzése forma az is, mint sok másik. Az ókori időkben csak bűntény elkövetőt végeztek így ki. Hammurabi idejében a törvény a rabszolgákkal volt a legszigorúbb. Azt a templomi szolgát, akit rajta kaptak, hogy belép egy italboltba, nyomban megégették. Ebben a korban gyakori volt a vérfertőzés. Hammurabi talán megsejtett valamint a sűrűn előforduló vérfertőzés és a gyakori genetikai degeneráció párhuzamát illetően és tűzhalálra ítélt mindenkit, aki anyjával vérfertőzést követett el.

 

1. e. 5-ben Heródes király cselből saját halálának álhírét keltette, mire a fellelkesült zsidók egy csoportja ledöntötte a templom kapujáról a római sast. Heródes negyvenkettőjüket megétette. Caligula még ennél is bőkezűbben viseltetett, mivel bármilyen valós, vagy vélt sérelem megtorlása miatt tüzet rakatott arénájában. Konstantin rendelete szerint, ha egy független nő nemi viszonyra lép egy rabszolgával, akkor a férfit meg kell égetni. Ugyancsak Konstantin rendelete volt, miszerint ha a zsidók megköveznék a katolikus vallásra áttért valamely szektatagjukat, úgy azonnal meg kell őket égetni. Theodosianus törvénye szerint azt a rabszolgát, aki az ura ellen vádaskodik, mindenféle vizsgálat nélkül meg kell égetni. A tűzhalál fokozatosan valamely megvetett osztály, vagy alantasnak ítélt bűncselekmény jellegzetes megtorlásává vált.

A középkorban rengeteg bűnözőt, továbbá elmebeteget hurcoltak máglyára, utóbbiakat sokszor azért, mert boszorkányság vádjában találtattak vétkesnek. Ez a folyamat egyre nagyobb teret nyert, miként az eljárás is sokat finomodott az inkvizíció megjelenésével. A máglya egyébként is csak egy hosszas kínzási folyamat legvégső része volt, miután a tortúra megpróbáltatásainak a végletekig megtört áldozatban remény már egyáltalán nem, élet csak alig pislákolt. Az elítéltet szégyenkordélyon szállították a kivégzőhelyre, ahol már fel voltak állítva a cölöpök, felettük a máglyába rakott rőzse és fahasábok. A helyszínre ekkor már gyülekezett a felajzott csőcselék, amely ezen a kivégzésen szórakozott. A cölöphöz kötözött elítéltnek utoljára még felkínálták a bűnbánás lehetőségét, ha élt ezzel, akkor előtte megfojthatták. Pokolian fájdalmas halálnemnek számított, számos, híressé vált gondolkodó végezte máglyán. Megemlíthetjük a templomos lovagok legnagyobb hányadát és az Isten küldöttének tartott, majd eretnekség vádjában elítélt Jeanne' d Arcot.

 

A boszorkánysággal vádoltak legközismertebb büntetése is az égetés volt. Skóciában a boszorkányégetés olyan rendkívüli társadalmi és vallási kiemelkedő eseménynek számított, hogy a szenzációt több napnyi böjt, ünnepélyes hitszónoklat előzte meg. A skótok először megfojtották a boszorkányt, majd holtestét egy karóhoz kötözve meggyújtották. Ám ha elvetemült volt a perszóna, akkor félholtra verték, majd testét egy kátrányos hordóba dobták és úgy gyújtották meg.

 

Az inkvizíció hanyatlásával a máglya, mint kivégzési eszköz fokozatosan háttérbe szorult, ám megszüntetése egészen Massachusetts és Virginia államokban előírt törvények (a rabszolgaság eltörlése előtt vagyunk) bevezette a négereknek ily módon végrehajtandó kivégzését. Úgy tűnik, hogy Amerikában visszatértek az ókor tradíciójához, a megvetett osztály halálbüntetésévé tették a tűzzel való kivégzést. No és hála a Ku-Klux-Klannak, illetve hasonló rasszista szervezeteknek, a máglya még a 20. század borzalmainak is része maradhatott.

 

Karóbahúzás:

 

A karóbahúzás is asszír eredetű módszer, a perzsáknál már általános, megszokott gyakorlatnak számított. Később meghonosodott a legtöbb észak-afrikai törzsnél, valamivel később a törököknél, rajtuk keresztül pedig valamennyi kelet-európai népnél. Végül aztán elterjedt a kontinens

nyugati államaiban is. Alkalmazásának indítéka bármi lehetett: vallási gyűlölködés, nemzedékről-nemzedékre szálló ellenségeskedés, személyes bosszú, politikai és háborút ellentét.

 

A karó, mint kivégző eszköz a kereszt méltó párja a lassú, kegyetlen halált célzó kivégzésben. Csakhogy ez esetben nem volt szükség az áldozat kiszögezésére, mindössze a kezeit kellett gúzsba kötni. Gondosan ügyelni kellett, hogy a végbélnyíláson át bevezetett hegyes alkalmatosság áthaladva a testen semmiféle létfontosságú szervet ne érintsen. A hosszú agónia csak így volt szavatolt. A kivégzendő egyén lábait szétfeszített állapotban kikötözték, hogy a kivégzés rituáléjához könnyűszerrel hozzá lehessen kezdeni. A karót eleinte kézi erővel nyomták a testbe, később már igavonó állatok segítségével. A jól kiékelt karóba magát az áldozatot nyomták bele. A karó szétroncsolta a belek jó részét, pokoli fájdalmat okozva futott át a testen, kibukkant valahol a váll és lapocka táján. Utána a terep a pórnépé volt, akik közül sokan állati és emberi ürülékkel dobálták meg a kínban szenvedő nyomorultat. A karó általi kivégzés lelkes híve Vlad Tepes, a később Drakula néven irodalmi figurává emelt nemes volt, aki ezernél is több ellenséget és jobbágyot húzatott karóba.

 

Az akasztás:

 

A kötél általi halál eredete múlt homályába vész, de ez a büntetési formula minden valószínűség szerint végigkísérte az emberiség történetét. A kötéllel történő kivégzés módszere komoly fejlődésen ment át. Először élőfákat választottak erre a célra.

 

Az ácsolt fára valamikor a kereszténység elterjedésének idején szoktak át. Ennek egyik állítólagos oka a bibliai eredetű Júdás óta hagyomány, hogy a fára akasztottal együtt maga a fa is elpusztul. A kötél általi kivégzés az általános büntetésvégrehajtási gyakorlat részévé vált. A nép azonban inkább a hosszadalmasabb, látványosabb megoldásokat részesítette előnyben. Az akasztás a vonagló, fuldoklástól eltorzult arcú elítéltek látványa nélkül nem volt igazi szórakozás, egyszersmind nem bírt elrettentő hatással. Vadnyugati legendák bővelkednek az akasztásokban. A lótolvajokat általában arra a lóra ültették, melyet ellopott, majd egyszerűen elég volt a ló farára csapni...

 

Az akasztás évezredes gyakorlatának köszönhetően számos mítosz, hagyomány, babona melegágya lett. Ezek némelyike az akasztófa körül repkedő madarakhoz, vagy az akasztottak ruhadarabjaihoz fűződik. Előfordulásuk, megkaparintásuk jó vagy rossz dolgokat jövendölnek, jelentenek. A legérdekesebb mandragóra legendája. A burgonyafélékhez tartozó gyógynövény sokszor megdöbbentően emberi alakot öltő gyökere által közismert. No meg azért is, mert a hagyomány szerint előszeretettel, bőséggel termett a felakasztott férfiak teteme alatt. Ennek van egy tudományos magyarázata: a halála pillanatában az akasztott székletét és vizeletét maga alá ürítette, mely szerves trágya segítette a növény növekedését, aminek varázserejét a szerelmesek kamatozhatták. Az akasztott alól kiásott mandragóra azonnali elfogyasztása ugyanis örökre összetartotta a szerelmespárokat. A néphagyomány ilyen csodákat is ki tudott ötölni: a halál és a termékenység összefonódásából a legszebb emberi érzelem táptalaját kreálták.

 

A kötél általi halál legismertebb ártatlan áldozatai az amerikai Sálem város hírhedt boszorkányperének tucatnyi akasztottja. Ez Arthur Miller drámaírónak is köszönhető, hogy fenn maradt. Egy kevésbé ártatlan nevezetesség Ned Kelly, az ausztrálok westernharamiája, aki Mick Jagger alakításának köszönhetően került fel a mozivászonra.

 

A huszadik századi akasztások élén muszáj említeni a Hitler elleni sikertelen merénylet nyolc fő szervezőjének kivégzését: „- Mindet fel kell akasztani, mint a marhákat!” üvöltötte Hitler. 1944. augusztus 8-án a nyolc elítéltet a plötzensee-i börtön egy kisebb helyiségébe terelték, amelyben nyolc henteskampó lógott a mennyezetről. Előbb derékig levetkőztették az összeesküvőket, majd zongorahúrból készített hurkot helyeztek a nyakukba, úgy húzták fel őket egyenként a henteskampókra. Öv nélkül agonizáltak, így nadrágjuk leesett. Székletüket és vizeletüket maguk alá ürítették. A filmet, mely a kivégzésről készült Hitler megnézte még aznap néhány vezérkari tiszt társaságában . Goebbels állítólag csak úgy tudta elkerülni az ájulást, hogy szemet mindkét kezével eltakarta.

 

Angliában volt egy elrettentő módja az akasztásnak. A kötél által kivégzett elítélt élettelen testét egy ember formájú vaskalitkába zárták, amelyet a bitófára függesztettek. A rekordot VIII. Henrik állította fel, aki 37 éven át tartó uralkodása alatt 72.000 embert köttetett fel.

 

A lefejezés:

 

A nyaktilók megalkotása előtt sem jelentett különösebb problémát az elítéltek lefejezése. Nem csoda, hogy oa középkortól éltek a pallosjoggal. Tulajdonképpen ősi kivégzési módszer ez is. Eredete ködbe vész, de minden történelmi korban és minden civilizációban alkalmazták. A középkorban talán még többször is, mint az akasztást, a hozzáértő szemlélők szerint ez lehetett a legkevésbé fájdalmas eljárás. Az áldozatot olykor illő volt megkímélni... A művelet elvégzéséhez leggyakrabban a bárd volt a közkedvelt eszköz. A krétai kettős bárnak is nyilván ez volt a funkciója. Ne felejtsük el, az elítéltet sokszor úgy megkínozták, hogy lefejezése tulajdonképpen már egyenrangú volt a kegyes halállal. Európában a későbbiekben kétélű, különleges igények szerint kialakított pallossal tevékenykedtek a hóhérok, mely szokás átterjedt az Újhazába is. A lefejezés felelősségteljes és nehéz feladatnak számított, mivel minden egyes ítélet végrehajtása egyben vizsgatett is volt. Hosszú ideig szokás volt ugyanis, hogy a sikeresen dolgozó hóhér pecsétes elismervényt kapott a hatalmasságoktól, melyben igazolták munkájának makulátlanságát. A hóhérnak fájhatott a feje, ha a leendő áldozata túlontúl előkelőnek számított. Ilyenkor ugyanis jó okkal lehetett arra számítani, hogy az elítélt rokonai, befolyásos barátai mindent megtesznek, hogy megakadályozzák a kivégzést, akár a hóhér meggyilkolása árán is. Ha a kivégzendő személy szándékosan úgy viselkedett, hogy a hóhér hibázhasson, akkor az ítélet végrehajtójának állása veszélybe került és a mesterember munka nélkül maradt. (Érdekes, idevágó adalék, hogy Japánban az öngyilkosságra kényszerített szamurájok sorsának beteljesítéséért egy segítő, a Kaisaku felelt, aki a has felmetszését követően a fej levágását hajtotta végre. A Kaisaku feladata hálátlan volt, az esetleges hiba ugyanis hátrányosan befolyásolta a kardforgatásban hiányos tudásúnak tűnő szamuráj további pályafutását.) A hóhét egyébként is hibázhatott. A rá háruló pszichikai nyomás nem lehetett lebecsülendő. A kivégzendőt székre ültetik, lemeztelenítve nyakát és vállát, nehogy a ruha zavart keltsen a pallos útjában, vagy elfedje a kritikus területet. Ezek után már csak parányi technikai fejlesztésre volt szükség: az áldozatot a székhez kötözték olyan szorosan, hogy mozdulni semmiképpen nem tudott. Ekkor a kivégzés kivitelezéséért felelős szakember elvégezte a dolgát és a fej elvált a törzstől, de csak akkor, ha a hóhér jól suhintott. A pallos nehéz eszköz volt, súlya többnyire tíz kilónál is több, így alkalmatlan a hosszasabb kísérletezgetésre. Ha a hóhér megemelte, azonnal végrehajtotta a vágást. Problémát legtöbbször az okozhatott, ha az áldozatot – nemesi származása jóvoltából – nem volt szabad megkötözni. Valószínűleg ezért találták fel a szem bekötését is. Az áldozat nem láthatta, mikor érkezik a csapás. A lefejezésnek megvolt a maga rituáléja, melynek elengedhetetlen része, hogy a város vezetősége az eseményre mindig kivonult. Az egyszeri népnek látnia kellett, hogy ki képviseli a hatalmat, ki hozhat ilyesféle döntéseket. Ez volt a hatalom demonstrálásának véres ceremóniája. És gyakori volt, hogy a lefejezés lebonyolítását zenekar kísérte. A dobpergés rituáléja viszonylag jól ismert motívum. Ha politikai ellenfelet fejeztek le, annak nagy csinnadrattát kerítettek, minél látványosabbra tervezték, mert az elrettentésnek hatalmas szerepe volt. A dob az ünnepélyességet szolgálta. A lassú ütem ritmusára szállított pallos látványa borzongással vegyes, babonás tisztelettel töltötte el a n épet. Majd előkerült a hóhér: öltözete két alapszín kombinációjából állott: vörös és fekete.

 

A pallosjog számos országban a 19. második feléig tartotta magát. A lefejezést változatos bűnök elkövetésével lehetett kiérdemelni, bár az ítéletek logikáját nem mindig lehet követni. Pallos járhatott házasságtörésért, bigámiáért, züllöttségért, paráznaságért, homoszexualitásért, fekete mágiáért és persze gyilkosságért. Nem csoda tehát, hogy a történelem során rengeteg hírességet fejeztek le. A 16, század egyik nevezetes fejvesztője Boleyn Anna, VIII. Henrik egyik felesége, akit koholt vádak már-már komikus méretűvé duzzasztott regimentjével ítéltek vérpadra, mivel akadályozta Henrik karrierjét, aki ráadásul híresen nagy étvágyú király lévén már új asszonyt nézett ki magának. Bár Angliában bárdot használtak, Henrik mégis a pallos mellett döntött, mivel az előkelőbbnek számított. Anna maga választhatta meg öltözetét utolsó n yilvános fellépésére. Vérvörös damasztruhát húzott, hozzá pedig hermelinprémes mellényt. A ruha mélyen ki volt vágva, nyilván azért, hogy az ítélet végrehajtásához ne kelljen belevágni. Mikor elérkezett a végső pillanat, jól nevelt francia hóhér letérdelt leendő áldozata előtt és bocsánatát kérte azért, amit majd vele tesz. A királynő biztosította számára a megbocsátást. Ami ezután következett, arról a mai napig vitatkoznak a történészek. A hóhér valószínűleg felkérte Annát, hogy térdeljen le és imádkozzon. Anna úgy vélhette, majd az imádság után kell jeleznie a hóhérnak. A franc mester, aki ekkor már Anna mögött állt, nem várta meg, hogy véget érjen az ima: lecsapott. Az elhamarkodott cselekedet nagy fokú udvariatlanságra vall, ha pallossal metszenek ketté egy királynői imát. Valószínűleg azért döntött így a hóhér, hogy ne okozzon felesleges fájdalmat.

 

Ugyancsak afféle koncepciós per eredményeként végezték ki Stuart Máriát, a skótok királynőjét. A krónikák szerint vérpadra menet (1587. február 8-án) többször is megmakacsolta magát és nem volt hajlandó továbbmenni, míg ezt vagy azt a kívánságát nem teljesítették. Végül hóhérával és az egyik udvarhölgyével is összeveszett, bizonyos ékszerek birtokviszonyának ürügyén. Az ékszer a hóhér bére lett volna, csakhogy azt már a nevezett udvarhölgy magáénak vélte tudni és ragaszkodott birtoklásához. Végül nála is maradt a drágakő, a hóhér pedig annak ellenértékére lett jogosult. Miután a kérdést mindenki számára megnyugtató módon rendezték, a tranzakciót követően a hóhér suhintott, ám nem sok sikerrel járt. Csak harmadszori próbálkozásra érte el a kívánt eredményt.

 

Hérodotosztól tudjuk, hogy a lenyakazás már az ókori görögöknél is bevett szokásnak számított. A perzsák érdemeit, akik már kivégzési módszerek terén is úttörő munkát végeztek szintúgy nem lenne ildomos kihagyni. A lefejezés-történet legnagyobb, véres karneválja azonban az európai kontinens szívében zajlott le, mikor 1401. október 20-án Hamburgban egyszerre százötven kalózt végeztek ki pallossal. A kivégzett matrózok fejét hordókban tárolták besózva, majd szétküldték azokba a Hansa városokba, ahol vétkeikről szóló előadások kíséretében meg lehetett tekinteni a bűnözők tartósított maradványát. Mindez elrettentésül szolgált – mint ma már tudjuk, kevés eredménnyel. Szent Lukiánoszt (312), Szent Bálintot (281) a rómaiak fejeztettek le. Ez utóbbi számos előkelő római hivatalnok családtagját térítette meg, ez az akkori hatalom szemében felforgató tevékenységnek számított.

 

A lefejezés nemcsak a közönséges haramiák és a szent életet élt emberek, de a főűri méltóságok ellenében is jól alkalmazható módszernek számított. Angliában számos királyt végeztek ki, Franciaországban úgyszintén. A vallásalapító próféták is használták ezt a halálbüntetést és úgy vélték, hogy az isteni üzenetek érvényre juttatására nem kínálkozik másmilyen lehetőség. Mohamed az ellene lázadó zsidókon állt ily módon kegyetlen bosszút. Összesen hétszáz férfit öletett meg, hozzátartózóikat pedig eladta rabszolgának. A legális lefejezés napjainkban néhány muszlim, vagyis iszlámhívő országban hajtható végre.

 

A nyaktiló:

 

A fejvesztés általi halál alkalmazása és technikájai fejlesztésének kezdete tévesen rögzült a későbbi idők embereinek tudatában. A legtöbben J. I. Guillotin találmányától származtatják, ez a feltételezés azonban elleplezi az évszázadokkal korábban szorgoskodó, nem kevésbé eltökélt és szorgos újítók érdemeit. Már jóval a francia forradalom előtt használtak a guillotine-hoz nagy mértékben hasonlító kivégzőeszközt a Yorkshire-ben található Halifax városában. A helybéliek ezt az eszközt halifaxi nyaktilónak nevezték el. A szerkezet leírása a Holinshed-féle nevezetes Krónikában olvasható 1577-ből. Már a tizenötödik század végén is alkalmazták. A szerkezet egy körülbelül öt sinből és egy alul rögzített tőkéből állt, ahová az elítéltnek a fejét kellett hajtania. A masinát egy hosszú, erős kötéllel cövekhez erősítették. Halifaxban a ceremónia úgy történt, hogy a hóhér által kiválasztott markos legények együttesen tartották a kötelet, míg a közönség többi tagja a tiló felé nyújtott kézzel jelezte az ítélet végrehajtása iránti igényét. Ezek után egyszerűen csak ki kellett rántani a kötéllel a cöveket...

 

Amennyiben az elítélt jószágok eltulajdonítása miatt került a tiló alá, úgy előfordult, hogy magára az ellopott állatra, vagy ugyanolyanra kötötték a kötél végét, majd elhajtották. A nyaktiló kiemelt helyen, egy kőből készült emelvényen állt, amit Nyaktilóhegynek neveztek akkortájt.

 

Morton grófja is hasonló szerkezetet építtetett Edinburghben valamikor 1566-ban. E vadregényes környéken egyszerűen csak Szűznek nevezték a nyaktilót, ahol körülbelül 25 esztendő elteltével több lázadó skót urasággal egyetemben magát a már kevésbé lelkes Mortont is megfosztották nagy becsben tartott nemesi üstökétől. Írországban a tizennegyedik században is alkalmazták a sínen futó bárd általi lefejezést szolgáló eszközöket. Minderről egy 1307. április elsejei korabeli fejmetszést ábrázoló fametszet árulkodik. E napon szabadították meg fejétől Murcos Ballagh haramiát egy olyan nyaktilóval, amely alig különbözött a guillotine-tól. Németországban a germánok már a középkor hajnalán kísérleteztek különféle nyaknyirbáló szerkezetekkel. Néhány korabeli illusztráció szerint már ők is megismerkedtek a csúszó bárddal felszerelt nyaktilóval, ám emeltek egy másik eszközt, amit azokon a településeken használtak, ahol a falu hóhéra, s egyszersmind kovácsa is ellátott. A pengét kalapácsütések alkalmazásával szalajtották át a nyakon.

 

Nápolyban 1266-ban, mikor a Sváb Konrádot egy kápolna egyik korabeli freskója szerint megfosztották koponyájától. Franciáknál a tizenhetedik században már teljesen elterjedt eszköz volt a nyaktiló. Íme egy nemesen egyszerű leírás, mely egy 1690-ben felállított Toulouse-i eszközt méltat: „két faoszlop közé tett bárdot használnak és amikor a nyak már a tőkén van, a kötelet elengedik, a bárd pedig lemetszi a fejet a törzsről.”

 

Egy ismeretlen milánói szerző Bozelli gróf 1702-es kivégzését jegyezte fel különleges átéléssel: „Miután az elítélt gróf megbánta a bűneit, a vezeklők, akik leginkább különféle nemesi családok sarjaiból álltak, felvezették őt az emelvényre és letérdeltették a tőke előtt. Az egyik vezeklő dolga volt, hogy a bárd alatt tartsa a fejet, a pap pedig imádságokat olvasott fel közben, ahogy az már ilyen esetekben mindig is szokás volt. A hóhérnak így nem maradt egyéb teendője: az adott pillanatban elvágta a bárdot tartó zsinórt. A bárd hatalmas erővel zuhanva akadálytalanul levágta a fejet, amit a kijelölt vezeklő továbbra is magabiztosan a kezében tartott, így a hóhérnak még csak meg sem kellett érintenie a grófi főt.”

 

A Guillottine:

 

A közhiedelem szerint J. I. Guillotin doktor (1738-1814), a lelkes polihisztor 1789-ben a mindenek felett állónak számító hatalomnak, magának a Forradalmi Nemzetgyűlésnek ajánlotta fel alkalmazásra az általa kifejlesztett nyaktilót. 1792. április 25-én került sor az újított gépezet ünnepélyes felavatására. A mindössze rablásért halálra ítélt Nicolás-Jaxques Pelletiernek jutott hát a megtiszteltetés, hogy e kiélezett történelmi pillanatban ámuló közönsége előtt életre szóló főhajtással tisztelegjen.

Akkoriban úgy tartották, a szerkezetet Antoine-Leuise, a sebészeti akadémia titkára tákolta össze önhatatalmúlag, ezért azt louisonnal, vagy louisette-nek nevezték. Franciaországban valamennyi elítéltet ezen módszerrel küldtek át a másvilágra. A guillotine által végrehajtott kivégzések egészen 1939-ig nyilvánosnak számítottak. 1870-től mindössze egyetlen hóhérra volt szükség a franciák teljes birodalmában, a hóhér nemzeti közalkalmazottnak számított, akinek Párizsban béreltek lakóhelyet, ahonnan az ország különböző területeire utazott néhány kijelölt segéd kíséretében. A párizsi köznép csak Monsieur de Paris-ként, azaz Párizs úrként emlegette személyét.

 

Selyemzsinór:

 

A selyemzsinórral történő fojtás a török időket juttatja eszünkbe. Sok egyéb módszerrel ez a kivégzés is komoly szimbolikus értéket hordozott és valószínűleg udvari intrikák hozták divatba. Ha egy vezetőre végzetes tévedést bizonyítottak, jött a selyemzsinór, amelynek üzenetértéke egyértelmű volt.

 

Sztambulból két komor, marcona küllemű alak érkezett az érintett előkelőséghez, akik aztán sokat sejtetően átadták neki a szultáni parancsot tartalmazó levelet. Eme okmányban rendszerint rövid indoklás állt, benne pontosan kifejtve, milyen bűn, vagy vétség elkövetéséért kell a címzettnek

pusztulnia. Tiltakozásnak értelme nem volt, mivel a szultáni hatalom mindenek felettinek számított, az uralkodó felett más grémium nem állt. A legalább két méter hosszúságú, vékony, ám elszakíthatatlan fonat két ellentétes végét kétfelé húzták a hírnöki és végrehajtói funkciókat egyaránt ellátó látogatók, miközben középen az áldozat agonizált. A leszámolás nem tartott sokáig: egy-két perc elteltével a címzett sorsa beteljesedett.

 

Ez a kivégzési technika már az ókorban is ismeretes volt. Hérodotosz egy alkalommal tömeges fojtogatásról tudósít, mondhatni elítélően. A cselekedetet a babiloniaiak hajtották végre, nem bosszúvágyból, hanem életben maradásuknak egyetlen feltételeként. Megszabadultak saját asszonyaiktól, döntöttek, ki nélkülözhetetlen számukra. Mindezt tették azért, hogy ne vegyék el tőlük az ételt. Mondani sem kell, hogy a zord lelkű, könyörtelen férfiak sebtében követték a halálba éppen csak kihűlt asszonyaikat.

 

Iulius Caesar viszont szeretett a törvényen kívüliek nyakára hágni. Egy sikeres ellenportya után több, mint háromszáz kalózt fojtatott meg.

 

A füsttel történő megfojtásnak van középkori változata is. Lengyelhonban 1616-ban, Grudzinz városában történt. Egy kivégzendő elítéltet keresztre kötöztek, majd tüzet raktak a lába alatt. Nem hagyták a lángokat túl naqgyra nőni: ahányszor csak jól égett a rőzse, a hóhér egy csöbör vizet zúdított rá. Végül az elítélt fulladás általi, lassú pusztulásban halt meg.

 

A fojtogatás a spanyoloknál is jól ismert módszer volt, nyilván inkvizíciójuk becses melléktermékeként. Nekik köszönhető, hogy fojtogatójuk fémszerkezete eljutott az Újvilágba is, ahol számos inka és azték herceg nyakáról vettek e szerszámmal pontos méretet a levegővétel kiiktatásával, tették mindezt egy bizonyos Jézus névre hallgató, az indiánok számára teljesen idegen férfiú emberbaráti, önfeláldozó cselekedeteire hivatkozva. A jól bevált eszközt garottenek, nyakvasnak nevezték. És bár a Szent Hivatal találmányaként indult karrierje, mégis évszázadokkal túlélte az inkvizíciót, Spanyolországban egészen 1975-ig alkalmazták.

 

Vízbefojtás:

 

A középkori krónikák szerint a templomi lopáson ért nőknek járt ki ez a különleges halálnem. Maga a vízbefojtás is női lelemény, melynek eredete az ókorba nyúlik vissza. Nitókrisz egyiptomi királynő fivére az akkoriban sem szokatlan politikai ármánykodás áldozata lett. Csakhogy a cselszzövők könnyelmű módon kevéssé tartották szem előtt a biztonsági intézkedéseket, Nitókrisz pedig játszi könnyedséggel nyomoztatta ki a cinkosok kilétét. Nem sokkal később csatornát építtetett, annak felavatására sokakat meghívott. A gyanútlan, annak rendje és módja szerint lerészegedett összeesküvőket egy földalatti teremben lakomához ültette, majd egy alkalmas pillanatban rájuk engedte a Nílus vizét.

 

Pravoszláv területeken elterjedtebb szokás volt a megkötözött elítélteket folyóba lökni. A nyugati gótok első szentje, Gót Szent Szabbász a Musava folyóban lelte4 halálát, miután pogány ellenfelei elfogták és hosszú rudakkal nyomták a folyó vizébe. Danzig városában az egyéb módon kivégzett tolvajok feleségeit fojtották vízbe, valamint azokat a férfiakat és nőket, akiket már harmadízben kaptak rajta házasságtörésen. A 15. századi Franciaországban a feleség-gyilkosokat elevenen szákba varrták, majd folyóba vetették. Rettegett Iván a jég alá lökést részesítette előnyben, de gyilkos kedvét a jég hiánya sem szeghette.

 

A vízbefojtás jól ismert mellékága a vízpróba, amit a boszorkányperek során alkalmaztak. A Mártogatott Trón néven ismertté vált módszer nemkülönben szadista találmány volt, de legalább adódott lehetőség a túlélésre. Az elítélt nőt beszíjazták egy székbe, amit egy szabadon mozgó emelő végére akasztották. Ezután an őt székestül a folyóba, vagy a tóba süllyesztették. Mindig a szék működtetőin múlott, hogy mennyi ideig tartották az áldozatokat a víz alatt. Nagyon sok idősebb nőt már a jéghideg víz által okozott sokk is megölt. A Mártogatós Trónt Nagy-Britanniában kisebb vétkesek, prostituáltak és becsmérelt nők ellen használták.

 

Felkoncolás, lekaszabolás, kardélrehányás:

 

Közismertnek tűnő eljárásokról van szó, melyek egytől-egyik középkori eredetűek. Lényegük abban nyilvánul meg, hogy rájöttek: a kard nemcsak a döféssel nyilvánul meg gyors halál elérésének megfelelve, hanem lassabb, kegyetlenebb halált is ki lehet eszközölni vele. Sűrűn előfordult, hogy az áldozat felismerhetetlenné tétele volt a szándék. Képzeljék el, amint tucatnyi, karddal felszerelt férfi ütlegeli a kikötözött elítéltet, persze csak addig, míg a nyomorultból már csak vérző, felismerhetetlenségig eltorzított hústömeg marad. A fejjel lefelé akasztás gyorsabb eljárást tett lehetővé, ilyeneket rendeltek meg a hatalmasságok bérenceiktől, akik titokban váratlanul csaptak le áldozatukra. Legismertebb áldozat volt korának legkiválóbb reformere, Thomas Beckett, akire az említ3tt technikával a Canterbury érseki palotájában törtek rá, méghozzá az egykori legjobb barát, II. Henrik parancsára 1170. december 29-én. Az érsek brutális meggyilkolása Európa szerte nagy felháborodást keltett.

 

Kardélrehányás távol-keleti jellegzetesség. Ezt a japánok fejlesztették ki, majd onnan nyugati irányban terjedve mind a kínaiak, mint pedig az oroszok is honosították. Olyasféle ötlet ez, melynek jellegzetessége bennem rejlik magában a távol-keleti gondolkodásmódban. Maga az eljárás zseniálisan egyszerű. Jókora területen előfordult, hogy több száz kardot rögzítettek nagy alapossággal, markolatuknál fogva beásva a földbe. Aztán legfeljebb másfél-két méteres magasságból lepottyantották az áldozatokat. Az azték kultúrában ikertestvére volt ismert, igaz, emberáldozat végrehajtása során – ugyanerre a célra földbeásott lándzsákat alkalmaztak.

 

Lenyilazás:

 

A kivégzések egyik legősibb, fegyverforgatási gyakorlatként is alkalmazott változatát a nomád népek alkalmazták.

Az íjat és a nyilat az indiánok egészen biztosan használták kivégzésre is, de úgy látszik lehetett benne valami vadromantika, mert a módszer nem sokkal később a fejlettebb kultúrákban is feltűnt. Ismerték a középkori japánok, mivel szamurájaik ezzel a módszerrel végeztek a bekerített várúrral. Jóval korábban a rómaiak a keresztény igék terjesztőit nyilazták le. Legemlékezetesebb vértanú Szent Sebestyén. A gall daliás termetű fiatalember kiváló harcosnak bizonyult, így remek pozícióba, a császári testőrség tagságába lépett. Ám nemcsak megbarátkozott a keresztényi tanokkal, hanem terjesztette is azokat – több római előkelőséget is megtérített. Végül a keresztényüldöző Diocletianus 288-ban lenyilaztatta.

Sebestyén életben maradt, meggyógyult. Ezt követően a fáma szerint a császárt nem hatotta meg a hősies merészség, csatlósaival bevégeztette a félbehagyott munkát, agyon verettette a szentet csatlósaival.

 

Kerékbetörés:

 

Az igazságszolgáltatás nevében végrehajtott halálos ítéletek közül a kerékbetörés jelentette a leginkább látványos, egyszersmind legnagyobb elrettentő erővel bíró módozatot. Elsősorban a középkor emberei borzadhattak tőle, ám alkalmazása az újkorba is átszivárgott. A kerékbetörést főleg a legkegyetlenebb gyilkosok, a visszaesők, valamint a királyok és uralkodók merénylői ellen léptették érvénybe. Az összetört végtagú, korábban egyéb technikákkal is megkínzott áldozatot kerékre helyezik, aztán szépen lassan beletörik. A hóhér az egyik végtagot a másik után törte össze aprólékosan, szinte ízületenként haladva. Aztán következett a váll, majd a csípő is találkozott a kerék vasabroncs szélével. A végső fázisban az áldozat már csak alaktalan, nyálkás, csontszilánkokkal keveredő hús maradt. Ezután a végsőkig megnyomorított testet hozzákötözték egy előre odakészített nagy kerék küllőihez, majd felállították a kiemelt helyen. A test végül a hollók martalékává vált. A szörnyűség elképesztő hosszú ideig volt az egyik legnagyobb látványosság az európai városok terein.

1755. tavaszán nyakon csípték a rettegett francia rablóvezért, az egyrészt népi hős, másrészt tömeggyilkos Louis Mandrint, majd rögtöni ítélet után kerékbe törték. Mandrin kivégzése azért is figyelemre méltó, mert a nyilvánosság mellőzésével hajtották végre az ítéletet.

 

Felnégyelés:

 

Ismét egy kombinált kivégzési módszerrel állunk szemben. És bár a felnégyelés nem tűnik túl bonyolult kifejezésnek, nem tudjuk, mit jelent. Az áldozatot meg kellett szabadítani páros végtagjaitól, merthogy ez volt a felnégyelés lényege. A középkorban három kontinensen – Európa, Afrika, Ázsia – egészen biztosan használták, de eléggé valószínű, hogy az amerikai kontinensre is eljutott a felnégyelés.

 

A pusztán hóhéri közreműködés esetében az elítéltet vagy függőleges, vagy vízszintes helyzetben feszítették. Vezényszóra a hóhér komótosan hozzáláthatott páciensének módszeres megcsonkításához. Az áldozat már rég nem élt a művelet befejeztével. Ezt a mutatványt gyakorta kombinálták egyéb szadista megoldásokkal. Például a bűnöst kötéllel a nyakában emelgették, vigyázva, nehogy idő előtt megfulladjon. Ezzel egy időben hosszú bemetszést ejtettek hasfalán, majd belsőségeinek egy részét az áldozat előtti vödörbe tették annak szeme láttára. Ez volt a kizsigerelés. Elsősorban a lázadókat, a hitszegőket, valamint az árulókat büntették így és büntetnek még mostanság is egyes arab államokban. A felnégyelés egyik utolsó ismert áldozata a szaúd-arábiai Muhammed Ali Shaer, aki tiltott szerelmi kapcsolat miatt pusztult ilyen szörnyű halált 1977-ben. Szeretőjének nagyapja négyeltette fel a világ dolgaira nyitott, intelligens fiatalembert, akit a végrehajtók még le is fejeztek. A szerető, az ítélethozó unokája állítólag csodaszép hercegnő volt, őt egyszerűen agyonlőtték. Iraki katonák kivégzés gyanánt harckocsikhoz kötöztek fogságba ejtetteket, testüket így szakították több részre.

 

Szétszakítás:

 

Ha szabad ezt a kifejezést használni, jelen címszó tulajdonképpen a felnégyelés vadromantikusabb, kultikus változata. Afrikai eredetű módszerről van szó, mely ismeretes volt a szavannák világában és Fekete-Afrika mélyében úgyszintén. A végrehajtáshoz két, egymástól körülbelül öt-hat méterre fekvő fára és erős kötelekre volt szükség. A célnak megfelelő két fatörzsnek erősnek, ugyanakkor ruganyosnak és hajlékonynak kellett lennie. A fák segítségével szétszakított test szerteszét repült, Mivel az állandósult tö4rzsi háborúk kellő mennyiségű hadifogolyhoz juttatták a törzseket, biztos, hogy sokszor került sor a szétszaggatási ceremóniára. A kulturált világ megismerkedett a szétszakítás ősi művészetével, s ha már így alakult, használta is nyomban. A rabszolgáknak szánt négerekkel egyetemben ez a kivégzési fortély is átkerült Amerikába, ahol a későbbiekben már a fehérek parancsszavára alkalmazták a szökésen rajtakapott rabszolgák büntetésére.

 

A fűrész:

 

Roppant egyszerű módon alkalmazott, meglehetősen hatékony kivégzési módszer. Sikertörténete a tizennyolcadik század végéig tartott. Az emberi test elfűrészelését célzó technika minden esetben különleges célszerszámot igényelt.

 

A fűrészelés a legnagyobb fájdalmat okozó darabok közé illeszthető. Néhány krónikás szerint még a máglyahalál, vagy a forró olajban megsütés sem tartogatott oly sok és oly intenzív kínt az áldozat számára, mint a fűrész.

 

Fojtópánt:

 

Előfordult, hogy e primitív fojtóeszközzel végeztek ki hirtelen valami nagyon veszedelmesnek tartott bűnözőt, mintegy sürgősségi megoldásként. A fojtópánt igazából a máglyán történő megégetéskor funkcionált és ezzel kapcsolatban az az érdekesség, hogy maga az eszköz évszázadokon át jottányit sem változott. Az eszköz azt a célt szolgálta, hogy az elevenen megégetett mártír szenvedésein könnyítsen, tehát az áldozatot a hóhér hátulról megfojtotta, még mielőtt a tűz fájdalmas égési sebeket okozott volna. Ám megesett, hogy maga a kivégzendő utasította el ezt a kegyet, olykor büszkeségből is, de legtöbbször vallási okokból, attól tartottak, hogy az utolsó pillanatokban gyávának mutatkozó lélek nem juthat fel a Mennyországba.

 

Tormentum insomniae:

 

Angliában a boszorkányok kínzása és kényszervallatása szigorú tilalom alá esett, mert a közhiedelem úgy tartotta, hogy a boszorkányok és a fekete mágusok nem számítanak összeesküvőknek. A Tormentum Insomniae eljárás tartós alvásmegvonással gyötörte az áldozatot. Mivel nem kínzás, ezt szabadon gyakorolhatták. Időnként az elítéltet jéghideg vízzel öntözték, ha lehunyta a szemét, azonnal felriasztották. A kialvatlanság súlyos következményeket vont maga után: súlyos keringési problémákat, koncentrációs zavarokat, orientációs zavarokat okozott. Matthew Hopkins, Essex főbírója alkalmazta a tizenhatodik század másofik felében. A krónikák szerint John Lowe szerzetest csípték nyakon gyanús mágikus tevékenység miatt. A hetvenéves brandestoni plébánost először jól megúsztatták a várárokban, majd három napon, s éjen át ébren tartották, utána pedig pihenés nélkül meneteltették.

 

A kerék:

 

Nem kerékbetörés. Franciaországban, de Németországban is ez volt az egyik legnépszerűbb kivégzési forma, az áldozatnak roppant erős agóniát okozott. Nagyban emlékeztetett a keresztre feszítéshez. A rabot a vesztőhelyhez szállították, ahol köpönyegét letépték, testét ágyékkötőn kívül más nem fedte. Ezután odakötötték az állványzaton heverő kerékhez, kinyújtották a küllők, meg a kerékagy mentén. A hóhér ekkor forgatni kezdte a vasrudat. A tagokat egyesével törte össze a halálos fegyverrel.

 

Inga:

 

Az amerikai irodalom kevés klasszikusának egyike, Edgar Allen Poe novellájában kimerítő részletességgel számol be az inga működéséről. A búskomor gótikába hajló író rettenetes képet festett a szörnyű találmányról. Az ingát többnyire eretnekséggel vádolt személyek ellenében alkalmazták, kínzó – és kivégző eszközként egyszerre. A katolikus egyház hatalmát szolgálta. Maga az inga óramű pontosságú szerkezet volt, a mozgási energiát rugók és fogaskerekek állították elő. Az inga legfontosabb része a borotvaéles bárd volt, amely ingamozgást végezve ereszkedett alá. Az eljárás során a lemeztelenített eretneket hanyatt fekve kikötözték egy padhoz, majd beindították fölötte az ingát. Az áldozat farkasszemet nézett a lassan, milliméterről-milliméterre ereszkedő éles bárddal, amely megállíthatatlanul közeledett feléje. Az áldozat valószínűleg megőrült. Előbb az idegek kínzása jött, azután a fizikai fájdalom. Mikor az inga először érte el a nyakat, csak vékonyka sebet ejtett, majd visszalendült, az előző vágás vonalán végigszaladva mélyebbet és így tovább.

 

Elevenen megfőzés:

 

Azokhoz az inkvizíciós büntetésekhez tartozik, amelyek során az eretneket halála előtt még utoljára pokoli kínok alá vonták. Előfordult, hogy az elítéltet fürdésre vezényeltek. Csakhogy a fürdő kezd kissé hosszadalmassá válni, a víz pedig, ha lassacskán is, de érezhetően forrósodott. Nem menekülhetett, ha megpróbált kimászni, botokkal és dorongokkal tuszkolták vissza a végzetes kényszerfürdőbe. A többit mindenki próbálja elképzelni, amennyiben ez egyáltalán lehetséges.

 

Ismeretes volt a forrásba lévő vízbe történő mártogatás. Az eretnek itt kezdettől fogva tudta, mi történik vele. Csigaszerű szerkezeten lógatták le. Máskor a forró vizet lúgokkal gazdagították, előfordult, hogy zárt teknőben forralták. A fortyogó vízben agonizáló nyomorult fejére időnként vödörnyi jéghideg vizet zúdítottak elnyújtva ezzel is a szenvedés folyamatát. Jamamoto Tsunetomo, a szamuráj etikai kódexeként tisztelt Hagakure szerzője beszámol róla, hogy az urukkal szemben hibát elkövető kardforgatókat, közembereket is gyakorta szójaszószban főzték meg.

 

Golyó általi halál:

 

E kivégzési módszer ott alakult ki elsőként, ahol az eljárást be lehetett építeni a hétköznapokba, a karibi kalózoknak társadalmában. Ez a ma már misztikus világ vélt és valós sötétsége ellenére is objektíven működő rendszer volt, ahol a rendellenes magatartási formákat vérontás útján torolták meg. Afféle kereskedelmi központként funkcionált.

 

Történelmi szempontból ezen eljárás első, egyben talán legjelentősebb csúcsidőszaka a Párizsi Kommünt lezáró megtorló-napokat jelentette, amikor megszámlálhatatlanul sok ember lelte halálát a kivégzőosztag sortüze által. Mata Hari kémkedésért elítélt táncosnő utolsó alkalommal maga által kiválasztott pazar kosztümben állt az osztag elé. Mielőtt a lövések eldördültek volna, az imádott asszony még megbocsátott kivégzőinek, előre megköszönte a gyors halált.

 

Amerikában a huszadik század hetvenes éveiben Gary Gilmore esete vált legendává. Gilmore mindkét gyilkosságát kegyetlen hidegvérrel hajtotta végre. Talán megúszta volna, ő pedig követelte, hogy golyó által végezzék ki. 1977. január 17-én a Salt Lake City melletti fegyház beton épületben agyonlőtték. Norman Mailer érdeklődését is felkeltette a mindenáron bűnhődni akaró gyilkos, megírta A hóhér dalát, majd elkészült a filmváltozat is Tommy Lee Jones főszereplésével.

 

Az agyonlövés manapság Kínában a legelterjedtebb. Akár csekélyebb bűnért is, mint lopás, sikkasztás – golyót lehet kapni a Kanai Népköztársaságban. Mindenesetre a lakosság legnagyobb része retteg és aligha cselekszik olyasmit, amivel kiválthatnál a politikai és katonai vezetők haragját. A kínaiak a kivégzett családjával fizettetik meg az elítéltbe lőtt golyók árát.

 

1983. szeptember 23-án Kínában, Csengcsou város mellett 45 halálra ítéltet lőttek agyon a rendőrök. Az áldozatokat közvetlen közelről kellett fejbe lőni.

 

Ágyúból kilövés:

 

Ezt a brutálisan hatékony kivégzési módot számos hadsereg ismerte és gyakorolta, a feljegyzések szerint az angol katonák a gyarmatokon vívott háborúk során. A testet az ágyú elé kötözték, az ágyúgolyó darabokra tépte. Páratlan elrettentő erővel bíró eljárás.

 

A villamosszék:

 

A legújabb kornak förtelmes találmánya viszonylag jól ismert. Elektromossággal ölő eszköz, amerikai találékonyságot dicsér. Első alkalmazása a 19. század végén történt, 1890. augusztus 6-án, New York államban, Auburn város állami börtönében. William Kemmler nevű gyilkos halálos ítéletét hajtották végre. A tanők legalább fele komoly tekintélynek örvendő orvos volt. Áramot vezetnek az elítélt testbée, majd miután a szakemberek úgy vélték, hogy távozott belőle az élet, a szerkezetet kikapcsolták. Kemmler arca eltorzult, füléből és orrából vér szivárgott, pólusaiból füst szállt felfelé, de nem halt meg, életben volt. Hatalmas adag áramot kapott ezután, ami egy elefántnak is elég lett volna, miáltal teste szabályszerűen szénné égett. Edwin F. Davis felügyelte a villamosszékeket 1914-es nyugdíjba vonulásáig, több, mint 240 kivégzést hajtott végre.

 

Az eljárás humánusabbnak tűnt, mint az akasztás. Ugyancsak tiltakoztak egy Armore nevű városban 1983. április 22-én a 33 éves John Leous Evans kivégzésének menete miatt. Háromszor kellett tíz percen belül megütni az árammal. Őt is elevenen megégették.

 

A baloldali érzelmű kétgyermekes Rosenberg házaspárt 1951. márciusában ítélték villamosszék általi halálra. A vád szerint adatokat szolgáltattak ki a Szovjetúniónak, méghozzá az USA atomfegyverkezési kísérleteivel kapcsolatban. Rosenbergéknek a beismerő vallomás ellenében eredetileg kegyelmet ígértek. Ők ezzel szemben végig kitartottak az ártatlanságuk mellett. A hírhedt Sing Sing börtönben végezték ki őket.

 

A gázkamra:

 

Mindenki a náci haláltáborokra gondol gázkamra hallatán. Kivételek ezalól azok, akik amerikai gázkamrában lelték halálukat. A náci halálgyárakban nem egyedi kivégzéseket, hanem általános népirtást hajtottak végre. A gázzal való kivégzés ötlete az Amerikai Egyesült Államokban fogant meg. Nevada állam a Human Death Bill nevű törvényben engedélyezte, hogy a halálra ítélt személy cellájába, még az alszik mérges gázt vezessenek be, így biztosítva számára a kegyes halált. Az eljárást a nevadai legfelsőbb bíróság nem találta alkotmányellenesnek, így megkezdődtek az így végrehajtott kivégzések. A nevadai gázkamra első áldozata egy Gee John nevű elítélt volt, akit 1924. február 28-án végeztek ki. A gáz általi halálbüntetés ezt követően elterjedt az országban, egyik börtön a másik után építette meg saját kamráját.

 

A méregpohártól a méreginjekcióig:

 

A mérgezés tiszteletet ébresztő módon pedáns kultúrhistóriájának ismertetését ókori példával, Szókratész meggyilkolásával lehet megnyitni. A nagyszerű filozófust az ifjúság megrontásának vádjával ítélték el, a városállami vezetés méregpohár általi halált szabott ki reá.

 

Vetélytársak, útban lévő családtagok, rokonok elnémítására használták még a mérget. Rettegett Iván kiterjedt rokoni kötelékében valamennyi okkal, vagy ok nélkül meggyanúsított tagjával mérget itatott. A középkorban népszerű volt eme gyilkosság.

 

A méreginjekció ugyanilyen gyors gyilkosságot eredményezett. A náci uralom alatt a bomlott elméjű Bruno Lüdke hosszas nyomozás után a Gestapo kezébe került, végül méreginjekcióval végezték ki. Lüdke szellemileg visszamaradott sorozatgyilkos volt, aki két évtizeden át szabadon hajthatta végre iszonyú cselekedeteit.

 

A méreg reneszánsza alig néhány évtizede vette kezdetét, az Egyesült Államokban. Ohio államban 1999. elején, a megtorlás ezen formájának 36 éven át tartó mellőzése után, végrehajtják az első halálos ítéletet, természetesen méreginjekcióval. Az Amerikai Orvosok Szövetsége ellenzi a méreginjekcióval véghezvitt, humanitáriusnak tartott kivégzéseket, bár jobb megoldást ők sem tudnának javasolni halálos ítéletek végrehajtására.

 

„A döntés, miszerint az elítélt életével kell, hogy fizessen az elkövetett bűncselekményért, már jóval a kitűzött utolsó óra előtt megszületik. Az a testület rendelkezik így, amely a hóhért kijelöli a bírósági ítélet végrehajtására. A hóhér dolga a továbbiakban az, hogy mindez oly emberségesen történjék, amennyire csak lehetséges.”

 

Az ítélet hozók felelőssége nagy és a kérdés állandó, napjainkban megfogant szinte minden békességben élni akaró emberben: büntetni kell-e azokat, akik gyilkosságot, borzalmat, szörnyűséget követnek el, s mi módon? Elrettentő lenne-e ismét bevezetni a halálbüntetést? Ma, amikor a bűnözők nyaralnak börtönökben, joggal vívják ki az országok vezetői az ellenszenvet maguk és döntéseik miatt.

 

Ez a cikk a bűnök büntetését taglalta, mely felölelte az egész világot, amennyire csak lehetett, röviden megfogalmazva a kínzási módszereket, a sötét korszakok kivégzéseit. Ma már nem büntetik a fekete mágiát, mindent szabad, bármilyen boszorkány praktikát lehet űzni, ezzel ártani másoknak. A jogi eljárásoknak alig van elrettentő erejük. Az ártatlanság védelme nem megoldott, lassan ez számít bűnnek. Remélem, felébred a világ és megtalálja a hathatós módját a bűncselekmények elkövetői fenyítésének, büntetésének és igazi törvénytisztelő bírák és jogtudorok, törvényalkotók lesznek egyszer az emberek felett!

 

Forrás: Torrente del Bosque: Kínzások és kivégzések története

 

 

2014. július 5.