Tizenhetedik születésnapomon eljött a Végvári szalagból Zsiga megkérni a kezemet egy üveg Club Whiskyvel és Kopcsikkal, a vasalótermi munkatársával. Zsiga akkor úgy nézett ki, mint Bródy János, szemeim előtt, mikor láttam a szalagban, valamilyen rózsaszínű fátyol lebegett.
Furcsa lánykérés volt! Egyszer kísért haza Katalin napkor a Tejbárból, ahol táncoláskor azt mondta nekem, falábam van. Már sértegetéssel kezdte az ismerkedést is, majd folytatta a hazugságaival: Nekik hatalmas házuk van, minden modern készülékkel berendezve. Anyám a kapuban egy poffal fogadott. Szinte születésem óta leskelődött rám, néha úgy éreztem, féltékeny a tanulmányaim, az emberségem miatt, szívesen alázott meg mások előtt.
Egyszer kicsukott a Rákóczi téren lévő mostohaapám lakásából, s ketten lesték, hová megyek majd aludni. Egy lánynál aludtam, akinek az apja Szlovákiában maradt a határ lezárása miatt. Reggel már ott várt anyám egy rendőrrel a lakás előtt. Ezt követte számtalan gyámügyi feljelentése. Meghurcolásai miatt az utcára is szégyelltem kimenni, hiszen nekem kellett volna valahová jelenteni, hogy felveszi a gyerektartást, családit és sem ruhát nem vesz, sem enni nem ad, becsukott a lakásba, nem engedett gimnáziumba. Frici, az osztályfőnök faggatott, mi a baj otthon, de restelltem. Hogy is mondhatnám el, hogy mostohaapám rám törte az ajtót, mikor mosakodtam és beleharapott a mellembe. Soha többé nem tudtam elviselni a melleim érintését, még a szoptatás is idegesített.
Átjött a szomszédból Kati néni, aki Pestről jött vissza a városba, állítólag kitiltották onnan őket Tátrai Mari barátnőjével, aki Amerikába disszidált. Kati néni bocsánatot kért Kopcsiktól azért, mert tönkretették a bátyja életét barátnőjével. Mióta odaköltözött az udvarba, gyakran átjárogattam hozzá, tőle kaptam meg a felvilágosítást is anyám helyett. Anyám szerint, ha valahova Kati költözik, ott nem sokára meghal a tulajdonos. Így is lett, a MIK neki adta ki a lakást, meghalt az öregember, aki kiadta egyik szobáját. Három gyereke volt, mindegyik más apától.
Mostohaapám naponta részegen jött haza. Ilyenkor kidobálta a holmimat az udvarra, mindent, amit kevés pénzemből vásároltam magamnak.
Már ekkor 1975-öt írtunk, 1967 óta éheztem. Míg nagymamám élt és a Hecskén laktunk, időnként áthívott magához ebédelni, de legtöbbször szégyelltem elfogadni. A levegő tartott fenn és a tiszta forrásvíz, amivel jól teleittam magam, időnként egy kis pirítottgriz vízzel felöntve.
Még naponta énekeltem több órát a fürdőkádban, végighaladtam az összes dalon, amit ismertem, addig nem jöttem ki onnan.
Megbeszélték az eljegyzést május elsejére. Nem is láttam Zsigát az eljegyzés napjáig. Anyám a szobában terítette meg az asztalt, saját lepedőjével takarta le. Megjött a karcsai rokonság fekete ruhákban, mintha temetésre gyűltek volna össze. Zsiga bátyja és a mostohaapám nem jöttek ki egymással, előzőleg majdnem összeverekedtek, mert anyám és mostohaapám is féltékenységi jelenetekkel szórakoztatta egymást naponta, most az volt a baj, hogy Pisti ránézett anyámra.
Én voltam a karcsaiak szemében ekkor már a szegény lány, bár mikor kimentem hozzájuk, nem láttam mást a hazugságokkal ellentétben, csak egy komfort nélküli házat paraszt bútorral berendezve. A család analfabéta volt teljesen, uradalmi kocsis és szakácsnő volt a két nagyszülő.
Apának már ekkor volt agyvérzése, de őt a mostohapámmal nem lehetett együtt meghívni, különben is azt mondta, én még soha nem jártam falun, nem ismerem a parasztokat. Csak azt akarta mindig, hogy tanuljak, többször megkísérelt magához venni, de anyám híresztelései miatt mindig meghiúsult. Végül apa sírt a nővérénél, hogy ennyi gonoszsággal szemben, amennyi anyámban van, nem tud szembe szállni.
Az eljegyzés estéjén anyám közölte, hogy ne menjen haza Zsiga, maradjon ott. Ezt hallgattam házasságom tíz éve alatt később. Másnaptól Zsiga hordta nekem a munkahelyre az ennivalót. Addig kinn álltam a cigisek között, akik megkínáltak egy-egy szállal engem is. Szívtam a gyomromba a dohányfüstöt, hogy valami kitöltse, ne korogjon annyira. Apa mikor megtudta, hogy rá is gyújtottam, nem bírta elviselni a gondolatot, ő az egészséges életmód híve volt, nem állhatta a cigarettát.
Zsiga csúnyán beszélt, káromkodott, amikor egy fiú megnézett. Egyszer annyira megsértett, hogy visszaadtam a gyűrűjét. Átlökött a másik oldalára az utcának, hogy ne menjek vele egy járdán sem.
Körvonalazódott az ismeretlennel kötött leendő házasságom, el is menekültem előle, munkatársammal megbeszéltem, hogy felutazunk Pestre munkát és szállást keresni. A Csengery utcában találtam egy nénit, aki oda akart venni ruházati eladónak, a barátnőmet varrónőnek, s az emeleten adott volna szobát saját házában. Megbeszéltük, hogy a következő hónap elsején utazunk hozzá.
Arra mentünk haza, hogy nagy kiabálás van az utcában, anyám azt visitozta vékony hangján, hogy felmentünk Pestre kurválkodni.
Megjött a munkatársam nevelőanyja is, aki közölte, hogy nem engedi Pestre dolgozni nevelt lányát. Egyedül nem mertem nekivágni.
Zsiga könyörgött, vegyem vissza a gyűrűjét. A hazudós, durva, mulatós lett a férjem. Semmi közös nem volt bennünk. Én az apa által fizetett kőkapui nászútra vittem tollast, rádiót, labdát. Ő nem játszott, egész nap a Büfébe járt inni. Beszélgetni nem tudtunk egymással, nem volt közös témánk. Még közös énekünk sem volt, ő csak a mulatós dalokat ismerte, s azokat is akkor énekelte, amikor részeg volt.
Egy darabig Karcsán laktunk, ahol naponta szembenéztem a sértegetésekkel. Apósom kötekedett azért, mert olvasok és égetem a villanyt, meg minden nap mosakszom. A nagymama azt vetette a szememre, hogy a menyecskének hajnalban fel kell kelnie, az urának meg nincsen semmi dolga, ő hadd aludjon délig, attól, hogy megnősült, még nem változott semmi, közben szidott engem, hogy a Kiszsiga felesége nem ért semmihez. Naponta fel kellett mosnom a középső szobát, mert hiába tettem ki hamutartókat, a földre hamuztak, s a nyáriban pedig a földre fújták az orrukat is.
Elérkezett a karácsony. Mindenkinek vettem ajándékot, bár titkon, mert a fizetésemet a nagymamának le kellett adnom. Nem vettek fenyőfát, nem tartották meg a szeretet ünnepét. Nagyapa, akivel összemelegedtem, meghatódott a vastag zoknitól, amit becsomagoltam neki. Talán élete első karácsonyi ajándékát kapta tőlem.
Egyetlen szórakozás a kocsma volt. Időnként én is elmentem a férfiakkal, s amikor egyszer tekézni akartam, rám ripakodott Zsiga, hogy itt még nők nem tekéztek. – Akkor éppen ideje elkezdeni – szóltam. – Ne te legyél az első!
Szülés előtt egy hónappal költöztünk be a városi családi ház albérletébe. Kértem Zsigát, kísérjen el sétálni, de amolyan butaságnak tartotta a friss levegőn való mozgást.
Megjöttek a két perces fájások a születésnapom előtt egy nappal. Kértem férjemet, hívja ki a mentőt. Egy szál virág nézett rám szerényen a vázából, amit a gyerek leendő keresztanyjától kaptam.
Ennyi emberség ért 1967 óta, ez a szál virág, más nem köszöntött fel.
Este tízkor fektettek fel a szülőágyra, másnap délután fél kettőkor lett meg a nagyobbik lányom. Lezárták a kórházat, senki sem látogatott meg. Egyedül voltam a világban, tehetetlenül a közöny, a szeretetlenség, az akadályok közepette, s most már ketten lettünk: én is a gyerek. Behozták megmutatni, teljesen az apjára ütött külsőleg. Mindketten március hetedikén születtünk, ennyi volt a férjem ajándéka.
Hazamenetelem után elment Zsiga ebédért. A száraz virágot ott hagyta a vázában, eszébe sem jutott frisset venni helyette. Nem jött haza este sem az ebéddel, csak másnap hajnalban. Én éjfélkor fogtam a bőröndöt, összecsomagoltam a holmiját és kitettem az ajtó elé. Nem akart elmenni. Elivott minden pénzt, még a gyerekek után adottat is, anyám vett használtan babakocsit. Mosógépem évekig nem volt, kézzel mostam naponta kétszer.
Náluk volt asszony és férfi munka. Még a festés is asszony munkának számított. Zsiga mosogatott, amikor megjöttek anyósomék. Jelenetet rendeztek, hogy ilyet még nem láttak, ne hagyjam el magam ennyire, hogy a fiúk mosogasson.
Hordtam a mosáshoz a vizet fél vedérnyivel. Felvonult a közönyös, szív nélküli rokonság, hordták az ebédet, legalább főznöm nem kellett.
Énekeltem. Másképpen nem bírtam elviselni a könyörtelen, durva életet. Énekkel ringattam álomba a gyereket, s míg ebéd után vasaltam a reggel mosottakat, énekeltem, s amíg dalolt a szívem, a gyerek is nyugodtan aludt. Hasfájósnak született. Talán megérezte a feszültséget, ami Karcsán és előtte körbevett engem. Zsiga addig Picimnek szólított, a gyerek megszületése után 18 éves koromban már nyanyának.
Amikor nevettem, azt mondta:
- Mi van majom, látod az angyalkádat?
Felkészültem a gyerek fogadására idejében, kiolvastam Benjamin Scott Csecsemőgondozás, gyermeknevelés című könyvét a Jó házasság titkával együtt. Ott hagytam a férjem előtt, de nem kötötte le a könyvek közül csak Végh Antal Egyedül a kastélyban című könyve. Mondta is: - Én is olyan vagyok, mint Simon Elek.
Naponta reggel járt haza mulatásaiból, azok lettek a rossz időszakok, amikor otthon volt. Én kialakítottam a gyerekkel a saját világomat.
Karácsonykor voltunk együtt úgy, akkor volt egyedül otthon. Egyből teherbe estem. Ismét fogadtam egy gyereket egyedül, senkire sem számítva. Zsiga ott hagyott szülés előtt három hónappal, elment pártiskolára Miskolcra. Karcsára költöztem, onnan vittek be a szülészetre. Mosógépre gyűjtöttem volna, de férjemnek kevés volt a fizetése mulatásra, elvette az én szülésimet is, az anyjától is kért pénzt.
Én a gyerekkel a hideg fűtetlen szobában voltam, amiért Pisti szót is emelt: - A csirkéknek hősugárzóval fűtenek, ezek meg itt vannak fűtetlen szobában!
Nagyapa hazakísért az albérletbe, bevásárolt saját pénzéből a boltban. Megszeretett az öreg. Születésem óta az idősebbek voltak a kedvenceim, tudtam velük bánni, beszélgetni. Nem értette lányát, miért nem nézett többe minket.
Megbirkóztam a feladattal egyedül. Hajnalban keltem, mentem a boltba, míg a gyerekek aludtak, együtt jártunk zöldségért, gyümölcsért a piacra, mindent aszerint tettem, ahogyan a könyvben megírták, mert tanácsot nem volt kitől kérnem. A kicsi már rám hasonlított, de a szeme barna lett. Csodálatos hangon gőgicsélt.
Többé nem törődtem férjemmel, számomra megszűnt létezni. Csak a gyerekeknek éltem. Mikor a kicsi egy éves volt, énekelni hamarabb megtanult, mint beszélni.
Másfél éves korában már megtanítottam nekik egy közös éneket, amit egy régi sláger alapján találtam ki, persze voltak saját dalaink is. Meg a rengeteg mese, amivel esténként elvarázsoltuk egymást, köztük életmese is, ami elmesélte a gyerekek aznapi kalandjait.
Csodájára járt mindenki a gyerekeknek, még így énekelni kicsinyeket nem hallottak. Nagy tehetségek voltak, de nemcsak énekben, matematikában és rajzban is. Voltak közös játékaink, a tőlem megtanult dalok címét és előadóját kellett kitalálniuk, ezért két pont járt, én gitárral pengettem a dallamokat. A kicsi nehezen tudott veszíteni. Személyiségükön nem akartam változtatni, meghagytam őket olyannak, amilyennek születtek, csupán a jó példákat állítottam eléjük mesék, történetek formájában. Később kedvenc játékunk lett még a Játék a szavakkal. Ezt gyakoroltuk vonaton, hosszú utazás közben is.
Első kedvenc daluk:
Én három éves vagyok
Én másfél éves
Az én nevem Betti
Az enyém Gitti
Az idősebb én vagyok
A dundibb én
De nem veszekszünk
Szent a béke köztünk már idén.
Mi egy ágyban alszunk
Úgy pihenünk
Én az ujjam szopom
Én cumizok
Az uzsonnán testvérin
Megosztozunk
Mi ketten összetartozunk
Kéz a kézben járva
Egy boldog nyárra várva jó, jó, jó
Tarka réten ketten szállunk önfeledten jó, jó, jó
Megvédem bárki ellen is, akárki bántsa,
Mert nincs a földön nála jobb is hugikácska
De jó így ketten színes álmot szőni
És az égig nagyra nőni jó, jó, jó,
De jó, de jó, jó, jó
A válóperen Zsiga kijelentette, nálam helyezzék el a gyerekeket, bár már az idegösszeomlás jelei mutatkoztak. Alaposan megviselt ez a tíz év, összetörte orromat, fülemet, arccsontomat, fejemet, mikor olyan részeg volt, hogy habzott a szája. Nem akart elválni utolsó pillanatig.
A gyerekek mai napig kéz a kézben járnak, igaz messze egymástól és egyik sem érte el azt a hivatást, melyet szeretett volna pénz hiánya és a későbbi betegségem miatt. Egyszer azt írtam: boldogok a durva fajankók, megelégednek a durvával. Ez az élet törvénye, zsák a foltját megtalálja. De ha finomabb emberrel köti össze a sorsát, amíg a fejlődés egyetlen szikráján is keresztül megy a durva, addig a finom tönkremegy. Hatalmas lecke volt ez az élet, már nem lehet előlről kezdeni. Soha többé nem tudtam volna férjhez menni, óriási önbizalomhiányban szenvedtem a sok megalázás, lenézés miatt, s míg nem éreztem magamban ismét az erőt, addig csak visszaéltek volna a kapott hiányosságokkal. Az érzelmileg gyengült kiszolgáltatottjává válik a világnak, ezt megérzik a gonoszabbak, s bőven adnak ráadást megalázásból.
Megszoktam gyerekkoromban a virágokat, a természet csodáit jelentették. Boldogan szaladgáltam a virágos néninél, mindegyikből választottam. Mire anyám felkelt név, vagy születésnapján, telepakoltuk az egész házat virágokkal. Anyám nem örült neki, nem értékeli, csak a művirágot. Most már kapok én is virágot a nagyobbik lányomtól, az unokáimtól, időnként meglepem magamat is, de szívemet nem vigasztalhatta meg többé semmilyen ajándék.
Mikor beteg lettem, úgy éreztem, valakinek meg kell fognia a kezemet. Olyan érzésem volt, mint válás után, amikor elsírtam magam, mikor szerelmespárt láttam az utcán kézen fogva sétálni. Mindenkinek szüksége van valakinek a biztonságot nyújtó kezére, anélkül az élet sodorja, mint az északi szél a leveleket az éltető fájukról, nincs kegyelem, kegyetlenül leszaggatja őket ágairól.
2012. július 20.
Kohut Katalin