Mint sokszor, a tévén aludtam el.
Először füleim észlelték
a vidám dalokat.
Sötétség és kevés levegő.
Ujjaimmal körbe tapogatóztam,
koporsóban feküdtem.
A halál titka és kéje
ünnepe temetett.
Később egy sírban ébredtem,
kapartam kétségbeesetten
a dohos, véritta földet.
Körmeim letörten,
ujjaim sebesen,
nagy erővel törtek a fény felé.
Kezeimmel, lábaimmal
löktem, rúgtam a fedelet.
Elájultam.
Következő filmkocka
egy kis lakban ért.
Gyertyalángnál róttam a sorokat,
írtam a kéj és halál
titkos misztériumait,
az egykori egyiptomi istenek
frigyét a Nappal,
távozásukat
a holtak birodalmába,
az Idő-folyón túl.
Körbevettek a szellemi lények,
lelkemet vitték volna,
s már éppen kiléptem
a testemből, csak
a gondolat tartott meg,
mikor észleltem a tévét,
s benne a macska-szfinxet.
2016. március 29.