Nem Anna most a világ,
akiből állt a templomtorony,
Katalin az összes féktelen,
arany, vas, cserépkori Babilon,
tisztul egyetlen áldozással
a jövő Új Évákkal.
Utolsó lettem az elsőkből:
utolsó német széles arccsontú,
utolsó Halak márciusi zöld szemmel,
utolsó Katalin a névmagyarázóból.
Bábkirályok, börtön Jézusok
megmentettek, a nagy fehér
Alba Regina világ feszületessel.
Az ember megfosztva, csonkítva,
bénulva, kínzással és tűzben égve
esd kegyelemért.
Nincs kívánságom,
nem kérek az országtól semmit,
fedeljenek el, mint a városi embereket
titkon, kevés tanú mellett.
Hiába kottázták az égre a fertelmet,
hiába pereltek Ízisz helyett
mindenik királytól, istentől,
nem kiáltottam, nem zokogtam,
hogy istenek, megtagadlak titeket.
Győzött az értelem felett a skizopren
világ-könyvtár serege,
berendezve az egész világ.
Minden tantárgy ellenes
csapások sorsukat elhordatták,
új történelmet írtak maguknak.
Utolsó erőmmel, szeretet hiányával,
gyalázatos fogságban írom
a hazugságok leplezéseit.
Katalin már nem kopog,
ti-ti-tá, nyelvi játék ritmusa
sátán népének börtöne Hunnia.
Ezer éves ez a játék,
az aszkéta ünnepi cirkusz,
a tömeg jegyekért dulakodik,
az ember-áldozat átszegezve
csapásokkal az ország feszületén.
Mindig más az áldozat és a gyilkos
a világ-játékokban,
most felmentették magukat,
nem vállalták szerepüket,
mártírok lettek.
A hibás tulajdonságaikért,
betegségeikért kilencven éve
bűnös az ember.
Katalin apokaliptikus világnap,
fekete szalag a gitáron,
míg a magyar lírai karám
tort ül és hosszabbítja árnyék életét.
Katalin, Kata, Lin, Linda, Lina,
Kató, Caterine, Kátya, Katkat,
Katalinka, Cate, s minden kerék
a médiáé volt emberként.
2016. november 25.