Fotó: A boldogság kapuja
Megszültél engemet kedvesem,
azóta kedvemet keresem,
boldoggá tenni nem tudtalak,
választnak minket a nagy falak.
A terhed hatalmas, letetted,
engem nem cipeltél, feledted
a kínok keresztjét cipelőt,
ki várja álmában éltetőt.
Halálból keltem fel, itt vagyok,
szívem a keblemben nem ragyog,
fogságom végtelen, meddig tart,
nem súgja sem az ég, sem a lant.
És ismét tanultam emberül,
háborgó lelkem így csendesül,
iszonyat, fertelem életem,
kérdően jövőmet kémlelem.
Kezdetben bizalom éltetett,
azután szeretet vezetett,
nagyember szerelem a neved,
eddig nem éreztem ünnepet.
Ázott falevelet fúj a szél,
kezemben akarat, dárdanyél,
igazság, csúf szavak tömege,
a leplet lerántom, vétek-e?
Minek is szültél meg, jó szülőm,
halálnak, életnek reng tüdőm?
Fúló hang, csorba Szép jár nekem,
leszel-e még egyszer vágy-szemem?
Láttatod a reményt, nagy csodát,
végre az ellenség megbocsát,
elvenni már semmit sem lehet,
már csak a te erőd, mi vezet.
Utolsó napokban csak veled
mindenség együtt majd eltemet,
az űrben az örök üzenet:
itt éltek egykor az emberek.
2016. október 9.