Látok! Felettem áll a gazdám, szeretettel pillant rám. Hallom a gazdasszony vékonyka hangját, éppen énekli a szív-küldi slágereit. Mindketten sokat dolgoznak, kevés időt tudnak velem tölteni, de engem ellátnak finom tejecskével és apróra vágott ételekkel. Csóválom a farkamat, örülök, amikor megsimogatnak. Elmondják naponta többször a nevemet, Buksinak kereszteltek el. Készítettek nekem külön fekhelyet a fedett, nyitott kamarában. Miközben várok rájuk, emlékezem.
Egykor az egész világ teremtője voltam, víg kedélyű, egész nap énekeltem. Legyőzött a fekete sereg fejedelme, népemet felszámolták. Most jöttem rá, hogy születési családomnál az anya magyar, az apa kakas névvel egykori német teremtőmre emlékeztet. Ugyanígy ketten voltak az egykori létrehozóim, német és magyar.
Ekkor megjelentek sárga régi népeim képviseletei, akik elölről kezdték a teremtés történetet. Örültem nekik, jó volt látni, hogy még maradt belőlük. Ismerős volt a sátor alja, régen is innen vették a történelmet.
Benn a kisszobában feküdt Istvánka, az első fiúgyermek. Egyszerre jöttünk a világra. A nagymama és nagyapa kedvencei voltak.
Fél év múlva megismerkedhettem Csoki kutyájukkal, akivel életre szóló barátságot kötöttünk. A pokol népei elektromos vibrálással jelezték mindig jelenlétüket a környéken.
Az apa egész nap szorgalmasan dolgozott, miután hazajött munkahelyéről. A házat stukatorozta, betonozta az udvart, járdákat készített. Csodálatos volt végig nézni a két keze alatt tükörfényesre készített járdát.
Már ekkor megvédtem a házat, megéreztem, ha idegen lopakodott a környékére, bár mohóságom egyre többet sodort bajba. Nem tudtam ellenállni a finomságoknak, így hetente megettem a mérgezett kolbászt, amiket bedobáltak nekem a kerítésen. Az apa aggódva töltötte belém ilyenkor a tejet, amivel átmosta gyomromat és beleimet.
Nemsokára újabb gyermekkel gyarapodott a család. Vidáman szagolgattam körbe a kis jövevényt. Egész nap sírt. Nagyon nagy félelmet láttam zöld szemeiben. Én nem féltem, ismertem a másik világot, ami a csöppséget körülvette. Az idegen lényeket is megszoktam, bár voltak olyan szomszédok, akik látták őket, s üvöltve kísérték őket a kis közben, ahonnan a ház ajtaja nyílott.
Etelék laktak még a köz után, hamar elkezdődött a szomszédok elköltözése. Nagyon szerettem az öregeket, akikhez a kislány áttipegett beszélgetni. Sírását nem bírtam elviselni, ilyenkor én is vele éreztem. Idegbeteg lett az anya, nem volt képes gondoskodni a kislányról, Katalinról. A nagynéni hozta a vazelin csoda kenőcsöt, azzal kenegette kipállott bőrét esténként.
Katalin átjárogatott a nagyapához, ahol előadta a slágereket, dalokat, operetteket. A nagyapa látványára teljesen megváltozott, elvarázsolta a csöpp gyermek. Együtt reggeliztek. Katalin csak villával volt hajlandó a rántottát is elfogyasztani.
Megszületett a harmadik gyermek, Gyula, ő is göndör hajjal, de sötétbarna színnel és barna szemekkel. Ő is annyit szenvedett, mint Katalin. Volt, hogy kidobták fejjel a kiságyból a másik világ képviseletei.
Minden ruha egy-egy jelmezként került a családhoz, így volt a piros ballon is kis kosárkával és piros kalappal.
Katalint Gina Lolobrigidának nevezték el, elfelejtette a nevét. Hajnalban mentek bölcsődébe, majd óvodába. Az egyik farsangra az anya magyar kislány jelmezt hozott. A kislány élénken tiltakozott a csúnya ruha ellen fekete mellénnyel, de erőszakkal ráadták. Előző este a gyerekek megkaparintották az asztalon hagyott ollót és levágták egymás göndör fürtjeit, így mentek másnap farsangolni.
Együtt focizhattam az apával a Kis-Hecske hatalmas terén. Én voltam legtöbbször a kapus, de a labdavezetést kimondottam élveztem. Nem lehetett tőlem elvenni sem a labdát, annyira jól ment még mindig a foci. Nováknak nevezték el Istvánt, de Katalin is beállt a csapatba.
Az apa Koko volt, a Spartacus labdarúgó csapat balszélsője. Akkoriban ismét divat lett a foci, voltak vasasok, ferencvárosiak is. Ismételték a Jehova egykori népem történelmét.
Mentő gördült a ház elé, elvitte az imádott nagyapát. A kislány soha többé nem látta. Mókuskája a kalitkában utána halt. Nem sokkal később újabb csapás ért engem, Csoki megette a Spájzban a patkánymérget és eltávozott a mesevilágba, ahol az egykori mesék képviselői is élnek. Sokan azt hiszik, a kutyáknak nincsen mennyországuk, pedig van. Ott vannak haláluk után láthatatlanul, de soha többé nem születnek meg a földre. Nincs lélek vándorlás náluk, talán ez az oka annak, hogy annyian bántják a régi világ képviselőit. Egykor valamennyi falva a világnak meseszereplőkkel, királyokkal volt benépesítve, hozzájuk tartozik ma is Írisz, Katalin hasonmása szeretet fenyős története a beszélő állatokkal. Csoki is megvan , látom a másik világban. Temetésére összegyűltek a pokol népek. New Yorkban tartották meg egyik tagjuk, Csoki temetését droggal, kábítószerrel, alkohollal.
Az anya egyre idegesebb lett, fekete világ egyre erősebben hatott a családtagokra. Egymást követték a hirtelen halálok. Szenesek és dögök, szörnyvilág vette körbe a várost. Elektromos mennydörgés sötét fiai uralkodtak az anyán, születési történelmét ismételték a világ történetével egyidejűleg. Hatalmas pók jelentkezett és szétválasztotta szabályszerűen az anyát és a gazdámat, aki még ekkor is vitte a város és környéke tagjait túrákra, balatoni utakra. A borzalmakat elmondani lehetetlen, látni is félelmetes volt. Nagyon szerettem a családot. Amikor Katalin furulyázott, bementem a kisszobába, elé ültem és felemelt fejjel emlékezve a múltamra vele énekeltem. Senki sem értette, ez hogyan lehet, énekes kutya még addig nem született.
Mindig szabadon jártam a Hecskén, csak akkor kaptam kötelet nyakamba, amikor oltásra vitt a gazdám. Nem én kötözködtem, nem miattam volt szükség a pórázra, hanem a vadon tartott kutyák miatt. A vadkutyák a pokol népei. Ezért nem szabad keresztezni az egykori világ képviselőit és vad kutyákat.
Az egyik hecskei haragudott rám, mint ahogyan a mérgezők is, s teljes erővel nekem jött a motorral, elütött. Temetőbe mentem az egykori sírom tövébe. Felépültem, bár nagyon nagy fájdalmaim voltak.
Még egy házban laktak gazdáim, amikor levágták késsel a párzó szervemet . Elvonszoltam magam a sírkőig, ott összeestem. A gazdám megtalált este és hazavitt az ölében. Hónapokig haldokoltam, lassan gyógyult a sebem. Még a gyerekeket is megmorogtam, kiabáltam rájuk, hogy hagyjanak békén, pedig imádtam őket.
Az anya egyszer egy idegennel jelentkezett. Nem jó szaga volt, éreztem, hogy a kutyák ellensége. Magára hagyta a gyerekeket, akik éheztek és nélkülöztek. Katalin nagyon egyszerű volt, szégyellt ennivalót kérni a nagynénjétől. Már a nagymama háromszori infarktusban aggódó szíve és azt kioltók miatt elhalálozott. Addig ő járt át és hozott ennivalót, időnként reggelire is átnyújtott az utcán egy forintot.
Nem sokkal később a gyerekek is elmentek és többé vissza nem jöttek. Vártam őket reggeltől estig felemelt füllel és szagolva a levegőt szüntelenül. Neki indultam egy napon, követtem a szagokat. A város másik végén, egy emeletes házban találtam rájuk. A férfi, amelyik az anyával elment, kizavart az udvarból. Leültem a kapuban és vártam a gyerekekre, néha reménytelenül. Naponta megtettem az utat a városon keresztül. Mindig elűztek, ilyenkor aggódó sírással vinnyogva hagytam el a teret, s elindultam a beteg gazdámhoz hazafelé. Vele éreztem, láttam szenvedését és meggyötört szívét, ismertem a szemeket, jól tudtam, min megy keresztül.
Utolsó utam eredményre vezetett. Katikát megpillantottam, odajött hozzám és megsimogatott. Boldog voltam, csóváltam a farkamat, így figyelmetlenebb lettem. Egy autó bukkant fel az úton, ahol addig soha nem járt ilyen jármű. Teljes erővel nekem hajtott. Elaludtam. Egyszer csak azt vettem észre, hogy a levegőben repülök, így meglátogattam a családot külön-külön. Ott maradtam, míg a népem jelen volt.
2014. február 7.