Látod, arra elég volt ez a pár év, hogy az illeszkedést gyakoroljam rajtad. Persze, hallom jogos felháborodásodat: miért rajtad és egyáltalán elhárítasz mindenféle felelősséget, ami velem kapcsolatos, mert szerinted én vagyok egyedül felelős az iszonyatos életemért, mindenki a sajátját kovácsolja a szép életet kapottak szerint. Még jó, hogy bizalommal voltam irántad, így őrzöm szívemben a csalódást, megismertem a jótékonykodás megalázó rigmusát. Kinek is írnék, kire emlékeznék, ha nem lettél volna. Másom nem volt, egyedül Te, az első és azt hiszem, egyben az utolsó is. Érthetetlenül szemléltél engem, áradt felém az üzenet, hogy lelki betegségem van, azon kell túl lennem. Nem engedhettem meg soha azt a luxust, hogy lelki dolgokkal foglalkozzam. Nekem mindig ott voltak mások, a törődés és gondoskodás, nemesítés és emberré varázsolás példamutatással, jó szavakkal. Soha nem gondoltam volna, hogy ez visszaélés az emberi természettel, hogy valójában mi is történik, bár egyszer megfogalmaztam: én tönkre megyek abba, hogy más nemesedjen egy árnyalatnyit. Megérte? Mondd, miért előlegezed meg ugyanezt másoknak és miért utánzod azt, ami én voltam? Amikor valaki megsértett olyat, aki hozzám közel álló, egy pillanat alatt elfelejtkeztem a létezéséről, örökre megszűnt. Éppen velem gyakoroltad ezt a búcsút, köszönés és minden jót kívánás nélkül?
Beleillesztlek a házba, ahol születtem, hogy tágítsam a szívemben lévő szeretet-távolságot, hogy én is hozzád hasonlóan cselekedjek.
Gyerekszobánk Szenci szamaras, szódás zsidó régi istállójából került átalakításra, így beteljesült a magyar irodalomban megírtak szerinti egyik elméleti jóslás, megszületett az Istálló-Vénusz erdő kezdetének a trianoni németeknek és magyaroknak. Ez a Pszichografológiai egyetlen áldozásként megírott kelet és cigányság emberré válásának egyik áldozása volt csak, de minden szerep, könyvfőhős én voltam egyedül, akár a Medeia, amiért mertem kidolgozni Sylvia Plath Az üvegburájában megtalált Tandori Dezső vers lényegét arról a médiáról, amelyik horrorként tőr ki a szekrényből is, s a riadt zöld köntösös háziasszonyról, aki mossa a szenes holmit a lucsokból, s aki az iker torony iker házában én voltam egyedül... Felsorolhatatlan, általad és neked köszönhetően vált világossá minden, amire azt mondták a kilencvenes években, hogy ne éljem magam nagyon bele a szerepekbe.
Kettős ágyban aludtunk hárman, szörnyet halt Fekete bárányként születése óta megáldozott öcsém és a kék szemű németek helyett romániai honfoglalás kezdetével tönkre tett bátyám. Ágyunk felett a már eltulajdonított csodálatos szent kép függött, rajta Krisztus szentképével, gyümölcsös tállal. Ágyunk előtt két fotel és egy dohányzóasztal volt, bal oldalon két sötét ruhás szekrény, melyet nagyon nagy szeretettel fényeztem szombatonként. A két éjjeli szekrény és a behajthatós végű hármas tükör szintén a szobánkban volt elhelyezve. Ebben nézegettem az arcomat minden oldalról, s mindig arra a megállapításra jutottam, hogy a jobb és a bal oldal nem egyforma, s oldalról túl hosszúnak látszik az orrom. Egész gyerekkoromat a magamban való gyönyörködés és a hangom szív-üzenete töltötte ki, azt szerettem volna, hogy mindenki velem együtt örüljön. Az egyik sarokban volt a babaszoba bútorom. Minden hétvégén lefényeztem, virágot tettem a gömbölyű asztal kis vázájába, néha dudvát is, mert egyformán szeretem a természet minden növényvilágát, lehet nemes, vagy vadan nőtt. Nem ragaszkodtam soha a zöld pázsithoz, régen nem is volt divat. Megelégedtem a gyermekláncfűvel és hasonló gyomnövényekkel, jól éreztem magam a zöldek között. Baba ruháimat minden hétvégén kimostam és kivasaltam. A kályhán melegítettem piciny vasalómat. Ott szárítottam hosszú hajamat is. Nyáron könnyebb volt a dolgom, mert csak kimentem az udvarra és a nap kiszívta... ,én így neveztem, mert a gesztenye sörényem egy árnyalattal még világosabb lett általa. Télen nehezebb volt, mert az egész vasárnap délután elment a kályha ajtó előtt való kuporgással. Nem volt hajszárító még, sem hűtőszekrény. A fiúk kövérnek gondoltak, de engem ez egyáltalán nem érdekelt, csak az, amire születtem és karakteres arcom. Nem is vettem észre, csak a hozzám hasonlóakat. Elhatároztam, hogy amikor tanítani fogok, csodálatos tehetségek fognak kikerülni a kezeim alól és a gyerekeket mind szépnek gondoltam el. A zene tisztít és nemesít, vigasztal és örömet nyújt. Én ezt adtam át mindenkinek, észrevéve az arcokon a legkisebb ború jelét. Ha valakit kiközösítettek valahol, én voltam az első, aki a segítségére sietett és megróttam példámmal a többieket. Nem gondoltam volna, hogy a helyzetem miatt ez velem is megtörténhet, hogy éveken keresztül megalázva és kiközösítve leszek sötétnek elkiabálva a magazinban. Voltam megalázva emberségem miatt naponta megszámlálhatatlan ideig a Nyomorultak 1967-es kezdete óta az apokalipszisnek, de éppen ez a téma az, amit még mindig nem tudok megírni, csak össze-vissza a történteket, ahogyan az eszembe jut, mások által meg nem értetten, különösen a hogyan és a miért?
Hatalmas ablak volt a gyerekszobán, télen azon keresztül leskelődtünk be, jön-e már Jézuska, meghozta-e a karácsonyfát? Azt hittem, hogy unokanővéremnek az általam csodált kék szalon szoba melletti leányszobájába más Jézuska hozza a fenyőfát, mert neki kék szaloncukor volt rajta, nekünk csak huszonkét forintos kemény gyümölcsös. Három gyerekhez három kiló. Apa készített a házban mindent saját kezűleg. Ő stukatorozott, betonozott, kőkerítést épített, befőzött, disznót vágott, baromfit tartott, ellátta őket, s mellette tanult, játszott velünk. Nem tudtam akkor, milyen fontos ingyen pozíciói vannak, mint a focizás, edzőség és természetjáró szakosztály vezetés. Nekem természetes volt, hogy Balatonon nyaraltunk minden évben, hogy apa, az ideál mindent előteremt, akinek a feddése a szemöldökének az összehúzásával volt egyenlő. Nagyon szerettem a finomságokat, az ínyencségeket, különösen, amiket apával közösen főztünk. Anyámtól tanultam az orosz népdalokat és a szívből szóló slágereket. Mai napig énekel, s rá csodálkozom, mert nekem az ének a tiszta lélekkel azonos. Megfejtettem az életét, nem tudtam, hogy ismételték az apjának az életét az övével együtt – rajtam iszonyattal és könyörtelenül. Soha nem fogom már szeretni a magyarokat, legalábbis a rövid öregkort számítva, ami talán engedélyezve lesz számomra, mert el sem bírom képzelni, hogyan és mi módon szabadulhatnék... Nekem Te voltál a haza, életemben először, mikor leírtál egy pillanat alatt, befejeztem Magyarországgal mindenféle közösséget, mint ahogyan ők tették ezt velem születésemkor, de a jelenlegi Németországhoz sincsen semmi közünk nekünk, mint régi németeknek. Ezt éppen ők mutatták be a trianoni magyarokkal együtt emberként való megáldozásunkkal... Látod, nem lehet az életemből könyvet írni, már lehetetlen. Nem tudnám a bezúzott Szomorú szemű Johannát még egyszer megírni. Pedig fontos Annás kommunista fejezetek voltak benne és a megbélyegzésem külön a hetvenes években. Miért kellett szomorú szemmel járnom nekem, aki a szeretet és öröm volt, ajándék mindenkinek?
A nagyszobában kombinált szekrénysor állt, hatalmas cserépkályha, melyet Szegedi épített, a két szobát fűtötte egyszerre be egészen a nyomorult kezdetig, vagyis szüleim válásáig. Ott kettétört minden, többé nem volt meleg, ruházat, s élelem, sem biztató szó, bizalom. Órákat töltöttem el a nippek Ultrában való megmosásával, szárításával, pakolgatásával és a könyvek tanulmányozásával. Még az ágyneműtartók is könyvekkel voltak tele. A Zöldköves gyűrűre pontosan emlékszem, Török Gyula írta. Nagyon együtt éreztem a főhősnővel, elviselhetetlen volt a gondolata annak, hogy hiába volt minden kutató munkája, meg kellett halnia. Én olvastam a diafilmeket időmértékesen és hangsúlyosan a testvéreimnek. Míg az iskolában visszafogott voltam, egyedül énekórán nyilvánultam meg valóságomban, otthon szabadon szerepelhettem és élveztem a megtiszteltetést, ami hétfőnként várt rám. Nem szerettem a mesekönyveket és a mesefilmeket, csak a valóságos sorsokat. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy egy állat beszéljen, ezért a megszemélyesítésekkel ellenkeztem irodalom órán is. Ugyanígy voltam a szimbólumokkal. Nem értettem, miért kell kétértelmű szavakat használni, amikor az igazságot bátran ki lehet mondani. Persze én ezt magamban tettem mindig, egész életemben némaságra kényszerítve tűrtem, csak a szemeim beszéltek helyettem. Ha kellett vádoltak, ha kellett, együtt érzőek voltak, ha szükség volt rá, nagyon ritkán a gyerekekkel dorgáló. Azt hiszem, hogy ilyennek kell lennie az embernek. Mivel némán tűrték a sorsukat minden időben, senki sem tudhatta, valójában mi okozott nekik gyászt és szomorúságot, hogy a rossz sorsukat és a nyomort nem érdemelték meg. Minden, ami természet és szép az embert kellene, hogy szolgálja a világban.
Egy meséskönyv annyira megviselt, hogy soha többé nem vettem a kezembe egyet sem, még a gyerekeimnek sem vásároltam, csak példázatos meséket, meg verseket, meg amiket én találtam ki nekik. Azt hiszem, ilyen az igazi felnőttségre való törekedés, legalábbis az elősegítése. Kinyitottam az egyik képnél a könyvet és egy régi komódon ült egy csodálatos hajas baba szép ruhában. Alatta a komód fiókja ki volt húzva, s abból bámult a baba ruhája alá egy kidülledt szemű fickó. Taszított a látvány, borzalmas, mert felfogni nem tudtam gyerekfejjel, csak valamilyen ismeretlen félelem kerített hatalmába. 1977-ben aztán valósággá vált az egyik Annás történetemben, a Porcelánszívben, az egyik kommunista elméletben a kidülledt szemű fickó. Ott ült velem szemben életem első kávéházában, ahová meghívtak az asszonyok és engem fixírozott, majd megkergetett az utcán. Ennek a novellának a végén szerepelt a magyar volt férjem mondata: - Na és, már nem tett volna benned kárt!
Csak szép ruhát voltam hajlandó felvenni, pirosat és élénk színűt nem. Kedvencem a pepita, a világoskék és halványrózsaszín volt, meg természetesen a fehér. Az első halványzöld selyemgarbómat felnőtt koromban vásároltam. El sem bírom képzelni, miért ellenkezett a bensőm a zölddel? Barnából is csak a csokibarnát viseltem. Volt egy ilyen színű orkánkabátom. Mivel engem senki sem szerethetett, s aki megszeretett, rövid időn belül meghalt, belül egy ijedős kislány lettem.
Egyszer kirándulni mentünk a Kodály kórussal Aggtelekre. Négy generációs osztály énekelt együtt kánonban. Kaptam apától ötven forintot az útra, ami akkor sok pénznek számított. Ruháimat kis bőröndben vittem magammal, mivel pénztárcám nem volt, a pénzt az orkán kabát zsebébe tettem. Vége volt a koncertnek, vásárolni mentünk. Soha nem költöttem magamra feleslegesen, elterveztem, kinek milyen ajándékkal kedveskedek. Kiválasztottam egy fabódéban a meglepetéseket, fizetni akartam és nem találtam a pénzt a zsebemben. Először kétségbeestem, ilyenkor nagyon szánalmas arcot vágtam, mindenki látta rajtam nagy bánatomat. Majd potyogni kezdtek a könnyeim. Milyen boldogság volt mégis, hogy akkor legalább sírással ki tudtam fejezni a bánatomat! Nem is tudja a síró ember, valójában mennyire hálás lehet a könnyítő könnyei miatt! A megszáradt szemnél nincs szánalmasabb, talán a gonoszok szív nélküli világa, de ők erről mit sem tudnak! Odaszaladt hozzám egy nyolcadikos lány, talán Terike volt a neve. Minden reggel összetalálkoztam vele iskolába menet, s ilyenkor felemelt magához és hatalmas puszikat adott az arcomra. Persze, nagyon szerettem és csodáltam őt. Terikének elmondtam, hogy eltűnt a pénzem. Ő adott nekem tíz forintot. Így már tudtam vásárolni képeslapot, hogy legyen mit apának és anyámnak hazaküldjem, meg a két fiútestvéremnek apró ajándékot. Úgy gondoltam, hogy a felnőtteknek felnőttes meglepetés illik, tudósítás arról, hogy éppen hol járok, a gyerekeknek pedig hasznosságok. A búcsúkban is mindig rájuk gondoltam, a maradék pénzemből pedig hazacipeltem mindig egy hatalmas dinnyét, hogy közösen fogyasszuk el.
A konyha tükör simaságát apa adta két kezi munkájával. Kezdetben szalmával kitömött ágy volt benne. Nagyon szerettem a friss széna illatát. Nagyapám itt lepett meg minket Mikulás esteken beöltözve télapónak. Érdekes, míg a bajsza előttem van élesen, a szemét alig tudom felidézni, meg a hangját. Minden nap előadtam neki 1961-ig a Fogj egy sétapálcát slágerét Német Lehelnek. Ott kezdődött, a halálával a sötét kommunizmus, a bélyegcipelés valójában. Ez titkon volt, mindaddig, míg meg nem nyilvánultak féktelenségben mindenütt. Elorozták hamar a jólétet, az ennivalót, az otthont, a békességet és a szeretetet, szóval mindent, amit emberinek lehetne nevezni, kisajátították maguknak.
A konyhában sütötte anyám ünnepekkor a tizenkét, tizenhárom -féle süteményt, tortát. Volt mire járnunk igazán! Mellette házi sör, likör, bor is bőven volt a vendégeknek. A fürdőszoba helyiség, melyet apa készített már soha nem népesülhetett be káddal, mosdóval, mosógéppel. Ennyi volt.
Beleillesztlek ebbe az otthonba, ahol egyedül apa jelentette a biztos támaszt, az emberséget, a gyerekké vált anyám nem. Azt hiszem, hogy a múlt és a jelen történései hozzák meg az igazi szeretetet, s nekem be kellett látnom, hogy a teljes bizalmon kívül, amit éreztem, más közös nincsen bennünk. Kevés a szív-szeretet, hogy ennyi akadályt áthidaljon, s jól tudom, hogy barátnak sem fogadtál volna el akkor sem, ha valamilyen csoda folytán megszabadulnék... Más nem lehetséges. Örülök, hogy engedélyezett az élettől, hogy már van kire emlékeznem, még ha neked ez terhes is. Megköszönöm naponta, hogy érezhettem a valódi bizalmat.
2015. augusztus 3.